annyi minden van

kint s bent, hogy kicsit lemaradt a lelkem, mondjuk mikor voltam szinkronban, de hát ez más kérdés.

Hülyeséget hülyeségre halmozok szokásom szerint, példának okáért elalszom a tyúkokkal gyerekkel, aztán felkelek éjfélkor és háromig darvadozok mindenféle munka-, és hobbiírás felett.

Ettől nyilván fejfájással kelek reggel, világomat sem tudom, de arra élénken emlékszem, hogy oldottam meg félálomban egy évek óta húzódó fájdalmas kérdést. (Utánadobtam valaki után a kikötőben a hajókötelet, és szép nyugodtan elment, frenetikus érzés volt egész nap, egyetlen tudatalattiból előbukkanó kép ilyeneket csinál, nem győzök betelni az agyammal a világgal.)

Aztán mindenféle nem várt, de rendkívül jóleső visszajelzések erről-arról, olyanokról, amit szinte már el is felejtettem, remek, remek.

Szóval ahhoz képest, hogy láthatóan nem történik semmi különös, minden nagyon jól van, élvezem a fantasztikus gyerekemet, csinálom a dolgomat és az egyetlen bosszankodnivalóm, hogy ugyanannyiba kerül a nekemvaló csodddálatos sálsapka szett, mint egy kabát, hát felháborító,igazán. 

ha nem érne ennyi inger

valószínűleg kevesebb vágyam lenne, de komolyan.

Meg mondjuk akkor is, ha kevesebb ékszerem lenne, de ez meg olyan dolog, ami ellen nem küzdök, így van, ab ovo, azt' kész.

Szóval nem merem megszámolni a folyton gyarapodó készletet, de érzékelem, hogy kezdi elérni a kritikus tömeget a fürdőszobapolc méreteihez képest, pedig a nyakláncok és a fülbevalók nagy részét már  kiszerveztem a folyosóra, egy direkt nekik való tartóra.

A gyűrűk viszont.... Na igen. Kezelhetetlenek. Hova tesszük a gyűrűket, amikor nem használjuk? Mert ha nem látjuk, nem is fogjuk?  Tele van nagy kérdésekkel az élet, hiába.

Egyszer láttam egy blogon (a blogokban minden benne van) hogy létezik gyűrűtartó kerámiafigura. Mondjuk én olyan családból származom, ahol az a szép, ami hasznos, szóval ha minimálisan is, de kell, hogy funkció is társuljon a giccshez, különben oda az élvezet. De mostanában már erős vágyat éreztem valami öööö bármi iránt, bevallom, ami strukturálja a szenvedélyt.

De sem időt, sem egyebet nem fektettem a kérdéskörbe.

Ám lőn. Lett gyűrűtartó macskám.

GYŰRŰTARTÓ MACSKA.

Hagyok időt a feldolgozásra, már egy hete megvan, de még nekem se sikerült.

Főleg, mert túl rövid a farka, aztán most kell még egy.

figyeljük csak meg

az élet mindig helyreteszi azt, akinek nagy az arca.

Úgy alakult - és én tudtam, hogy ez a programon, csak nem esett le - hogy találkoztam az idei sütioscart megnyert lánnyal.

Jó, legyünk pontosak. Az idei Cake Masters cukormáz kategóriájában nyert Anikó (aki különben nem lány, hanem háromgyerekes anyuka és egy egész évvel fiatalabb nálam) és valamivel több, mint egy hete vette át a díjat Birminghamben.

És én láttam az eszközeit.

Maradjunk annyiban, hogy a készletem, ideértve a király sütipecsétjeimet is, már nem ragyognak olyan fényesen. :D

De én nem vagyok nagyravágyó lány, és örülök annak, amim van. Ha gyakran mondom Eléggé hiszek ebben. 

(A kép a nyertes pályamunkát ábrázolja.)

most mondjátok

hogy nem kapja meg az ember, amit akar.

Időről időre rákattanok valamire, és abban aztán nem ismerek tréfát. Idén ilyen a sütikiszúró-sütipecsét-téma, mondtam már, hogy mennyire nyomasztóak a tétlen vasárnap délutánok. Na, ezek ezt hasznosan orvosolják.
De azt kell mondjam, amellett, hogy megszállott vagyok, meglehetősen megfontolt is. Amit ebben az esetben tulajdonképpen a sóher szinonimájának is tekinthetünk.
Mert lássuk be: csodálatos készleteket lehetne vásárolni AZONNAL, de én annyi pénzt, amennyibe ezek kerülni tudnak, nem vagyok hajlandó adni egyben.

A megszállottság kezdetekor rögtön belebotlottam a bolhapiacon egy cipősdoboznyi fémkiszúróba Mária Terézia idejéből, ez kb. 20 darab, amiben volt habnyomókészlet öt különböző fejjel a harmincas évek tájáról, meg egy tupperware kiszúrókészlet használhatatlan, de gyönyörű. Az anyukám tekintetén láttam, hogy ez számára kidobott pénz volt, de én természetesen éreztem, hogy ember az életben ilyen szerencsés nem volt még.

A következő darab a szettben az egy tesco-s sütipecsétkészlet volt, amihez három cserélhető fej van. Ez baráti áron volt ahhoz képest, hogy általában egy darabért kérnek kétszer ennyit.
Aztán a Zsolti olvasta a rénszarvasfejes rinyálós posztot és mindenféle alvilági kapcsolatán keresztül Panamán át (nem viccelek) érkezett két rénszarvasfejkiszúró a munkahelyemre, decens kis dobozban. Egy napig sírtam az örömtől, mindenhová magammal vittem, és mielőtt elmentem aludni, megsimogattam őket.

Zsolti <3 

És ma ki várt a piacon? Az a sütipecsét, ami a legmenőbb gasztro és DIY blogokon látható csak, vásárolni halandóknak nem is áll módjában. (Nekem egyébként nem tetszett, de így, hogy a néni 50 (ötven, értitek, ötven) forintot kért érte, azt hiszem, ma vele alszom a legtutibb cucc a kerek világon .) A rózsaszín a friss, a többi a régi.

Szóval hamarosan cukrászatot nyitunk, lesz itt csuhajja meg ripityom.

A hobbi legdrágább része különben a göngyöleg, most új üveget kell vásárolnom, mert az eredeti terveimet meghaladó mértékben kedvez nekem az élet. De ez nem panasz, sőt.

Minden ami jó, maradjon csak így, köszi, puszi.

akkor most

elmondom, miért nem sminkelek és szedem ki a szemöldököm és rajzolok magamnak újat.

Ma reggel valami érthetetlen okból elkezdtem megkívánni a pipere jellegű dolgokat és kivételesen időm is volt.

Hogy cuccom van hozzá, az természetesen nem kérdés, indokolatlanul kikötnek nálam a drogériákban mindenféle holmik, amikről messziről üvölt, hogy nélkülük nem lehet élni, majd az első próbánál kiderül, hogy velük se, nyilván.

Nos, ma reggel az úgynevezett tussal próbálkoztam, amiről pontosan tudom, melyik sohanemvoltmég alkalom indokolta a megvásárlást. Fel is applikáltam a szemhéjamra, darabonként csak háromszor kezdtem újra, majd, amikor még a szempillaspirállal is megkoronáztam a művet, akkor még szükségessé vált némi korrekció, de hát azt ne is számoljuk, nem tétel.

Félretéve az érzést, hogy naponta hányszor felejtettem el és nyúltam bele és dörzsöltem meg; és hogy estére már olyan nehéz volt a szemhéjam, mint a bányászok karja műszak után - a legrosszabb rész még csak aztán jött. Az eltávolítás.

Tartott addig mint reggel, és még fájt is.

Most félvakon gépelek, ég a szemem és szomorú is vagyok, szóval ha legközelebb sminkben láttok, komoly oka lesz annak, most megmondom.

néhány napig

olyan menő életem van, mint régen, ráérek este hazajárni a munkából, romlott* hétvégi maradékot eszem hidegen a hűtőből, gyertya mellett fekszem a fürdőkádban, amíg el nem fogy a bor ki nem hűl a víz,
nem veszem fel a telefont,
mire elkékül a szám, megbocsátok mindenkinek még azoknak is, akiket én bántottam 
(azoknak csak igazán)
nagyvonalúságom nem ismer határokat, mindenki a barátom,
az élet csodálatos.



és épp tegnap volt 9 éve, hogy férjhez mentem.

ma meg a szabadság világnapja van.

hát elég káprázatos ez a világ, nem? :)

*amennyiben ezt olvassa az anyukám, megkérem, hogy ne fejezze ki egyet nem értését dühös emotikonokkal. Köszi Mami.

ma megkérdezte

valaki, mi van azzal a helyes fiúval, akivel sokszor látott, és akkor mondtam valamit, mert mindig mond valamit az ember, ami nem túl sok és nem túl mély, de még épp elég, és aztán hosszan gondoltam a fiúra, akivel ugyan nem tudom pontosan, mi van, de mindig úgy megörülök neki, ha csak eszembe jut, mintha még volna miért örülnöm, de aztán megnyugodtam, hogy tényleg van miért, hiszen megtörtént velem: találkoztunk, és volt, ami lehetett, és én ezért már mindig hálás leszek az életnek, és soha nem fogom elfelejteni, hogy akkor is pont erre gondoltam, amikor egyszer nyáron éjjel értünk haza, és az ajtaján néztem a szélfútta falevelek árnyékát, és egy dalt hallgattam.

mondjuk ettől a daltól mindig összeszorul a szívem, de nem rossz érzés, csak olyan szépen, ahogy néha az élet örömében fáj.

az élet

egy film. 

órák óta szeretnék másra gondolni.