mondta nemrég egy
interjúban, amikor a legkisebb gyereke kétlakiságáról faggatták, hogy milyen
szegénynek: ide-oda utazik az édesanyjával két ország között, fél életét
autópályán tölti, meg színházi próbákon, etc., etc.:
„van, aki a cirkuszi karaván közepébe születik, ez van.”
Nem teljesen véletlenül jutott ez
eszembe persze. Csak sajnos túl későn. Akkor kellett volna, amikor azt a
mondatot hallottam a munkahelyemen, ahova persze jobb híján időnként
hétvégén/hóesésben/forró szélben is be kell hurcolnom a gyereket, ez az átgondolt mondat
hangzott el: „milyen gyerekkor ez is, itt nőni fel.”
Milyen lenne, fasza, gondoltam
dühösen, szerintem van rosszabb, de nem akarok tippeket adni.
Hogy nálunk így alakult, arról
már mindent elmondtam, úgyhogy szerintem nem várok sokat - magamtól igen, de ez az én ügyem - , amikor azt szeretném, hogy kezeljük ezt tényként: így alakult, és
nézzük azt, ebből mit lehet kihozni. Ahelyett, hogy hibát, bűnbakot,
tanulságot, mit tudom én mit keresnénk. Vagy csodát várnánk a megvilágosító
igazsággal.
Gondolom, mindenki a legjobbra törekszik.
Maximum nem sikerül, de legyünk jófejek, tételezzük fel, hogy biztosan megpróbálta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése