ez a hét vasárnap kezdődött

amikor 12 órát dolgoztam, az idő nagy részében ez persze utazásból, gyerekelhelyezési logisztikából*, édes emberekkel való kvaterkázásból és kisebb, de meghatározó mértékű határidőre leadandó szarokból állt, de hát attól még rohadtul elfáradtam, na.

fél kilenc körül értem haza kicsit sírdogáltam amikor nem figyeltem oda, összekészítettem a gyermek hétfői szettjeit és szigorúan elhatároztam, hogy engemnemérdekeldesohatöbbévasárnap. mondjuk ez a soha többé természetesen most vasárnap lesz.

hétfőn reggel nagyon hetykén összeszedtem az ovikoris csomagot (sapkasál, overál, kabát, dzsekikesztyű), a pizsamáját és a kötélugró cuccot (nadrág, póló, cipő, kötél) és büszkén elindítottam a felöltöztetett gyereket, hogy a lépcsőházban még vadásszuk össze a hétvégén szedett gesztenyéket, mert termések kellenek a kreatív óvodai léthez, írtak levelet a napokban a lelkes óvónénik. El is jutottunk a földszintig amikor kitört a balhé, hogy az unikornis fennmaradt. anélkül meg nyilván! nem mehetünk oviba.

Nyilván 10 perces késében is voltunk eddigre már, meg ami engem illet, az idegösszeomlás szélén.

És akkor ez még csak a hétkezdet volt.

Úgyhogy semmiképpen nem fogom bánni, ha elmúlik ez a hét is, ellenben azzal, hogy életemben először vannak glamourkuponjaim, amiket majd azonmód dobok is ki, mert időm nem lesz felhasználni őket egyáltalán.

Legalább majd nem költök, hát örüljünk minden nap annak, aminek lehet meg amink van, az sose árt, hanem addig se gyűlölködünk és bunkózunk másokkal mint a Lipóti Pékség legénysége (lánysága)  - de ezt majd talán máskor mesélem el, hova vezet, ha az ember nem szereti amit csinál.

szeretet, emberek, szeretet, mindig mondom.

* három különböző helyre hozni vinni kötött időhatárokkal, nem úgy van ám az

hosszú idő után

eljutottam piacra. nem volt semmi különleges, de sütött a nap, és kivételesen rohanás nélkül telt a vasárnap délelőtt. remek volt. az egyik árusnál megkérdeztem egy dolog árát, aztán még egyét. Az első 1000 Ft volt, a második 700. Nem szóltam semmit, és ő azt mondta, ha elviszem mindkettőt, 1500.
Erre felnevettem, mert már láttam a történet végét, miszerint további duma nélkül veszem elő a pénztárcámat és fizetek mint egy hülye. 
Az eladó meg felcsattant, hogy mi ezen a vicces, mások örülnek, ha több tárgy vásárlásakor enged, de nem muszáj. És szabályosan bedurcázott.
Alig bírtam neki elmondani hogy megértse  semmi rosszindulat nem volt a nevetésemben, sőt, magamon nevettem, mert ismerem a fajtámat.

És azóta azon gondolkodom, milyen sérültek az emberek, hogy mindenben a rosszat, a bántást, a gúnyt, az élcet és a sértést látják.

És ettől úgy elszomorodom mindig, mert kurvára nem akarok se így élni, se ilyen végtelenül sebzett és keserű lenni.