a boldog élethez KELL egy zsúrkocsi

"1. van egy probléma 
2. idő kell mire kialakul a problématudat 
3. megint idő mire eljutunk odáig, hogy megoldásokat keressünk 
4. a megoldáskeresés több fordulós. Van, ami hamar kiesik, van ami marad, néha besokallunk és félretesszük, aztán szépen kitisztul a kép és elkészül a terv 
5. ha megvan a megoldás az félsiker, de itt jön a második nagy nehézség, a konkrétumok kiválasztása 
6. ha ez is megvan, akkor már csak össze kell rakni az előzetes tervek alapján, az már a játék része. 

Persze, csak ha van terv, ha nincs, akkor további problémákat állítunk magunk elé."

ezt nem én gondoltam végig ilyen ügyesen, hanem Ditta  akinek már évek óta olvasom az oldalát. És az történt, hogy pontosan abban a posztban írta ezt, ami a zsúrkocsijáról szól, és én akkor olvastam, miután épp eldöntöttem, hogy szükségem van egy zsúrkocsira, mert az lesz a megoldás az életemre a kis felületű étkezőasztalunkra. Addigra már egy hete az a kis bútor járt a fejemben, amit a bolhapiacon láttam, csak akkor, amikor láttam, még nem tudtam, hogy szükségem van rá. 

De aztán hirtelen összeállt a kép, és kifundáltam, hogy kell egy OLYAN, és tökre jellemző, hogy a nevét se tudtam, csak kerekes tároló meg kerekes szekrény - ilyen neveken kerestem rá először. Akkor valahogy rájöttem, mi ez igazából, és onnantól nem volt megállás - közben pedig a lakberendező lány megírta a posztját. 

A marketplacen különben volt fenn egy ugyanolyan, amit a piacon láttam, csak kicsinek találtam a kör alakú felső polcát, így végül, bár egyszerűbb lett volna azt megvenni, hagytam elmenni. 
Hosszan szemeztem viszont egy bükk-szerű, fél oválissal, és aztán hirtelen felindulásból rá is írtam a gazdájára - úgyhogy néhány napos szervezést és töketlenkedést követően végülis itt van a szajré. 

és nem hiszitek el de nem tudom összeszerelni , de ez tényleg kurva nagy találmány. Egyrészt fenyő, ami azért jó, mert az összes (valamirevaló) bútorom az, úgyhogy már halleluja, másrészt ahogy összepakolgattam, erre pont ráférnek azok a dolgok, amik amúgy az étkezőasztalon foglalták a helyet, de jó, ha szem előtt vannak, meg többnyire kellenek is, szóval....
á, boldogság van, zsúrkocsit mindenkinek. 
le vagyok nyűgözve, igazán. 

meg a fiúm is le lesz, ha olvassa, mert a nyaralása közben majd innen értesül, hogy neki kell összeszerelni, de nem szimplán össze, hanem előbb szét, amit valószínűleg elrontottam nagy türelmetlenségemben igyekezetemben .   

de az élet olyan szép, utoljára a tükrömnek örültem így, pedig azóta már vettem foteleket is, hát felnőttnek lenni csuda klassz, az ember végülis azt csinál, amit akar, ha van, ahol csinálhatja. 

Elballagott a kisgyerek

Minden szándékom ellenére úgy alakult, hogy az oviból ballagó gyerekek szüleinek nevében nekem kellett köszönetet mondani az óvónéniknek. Miután már anyáknapján is vállalhatatlanra bőgtem a fejem, próbáltam elmondani a szülőknek, hogy igazán megtisztelő a jószándékuk, de én valóban alkalmatlan vagyok az ilyen típusú megnyilvánulásokra - ők azonban valamiért mégis azt gondolták, hogy igénylem ezt a kihívást.

Nos, nem, és sikerült bebizonyítani, hogy lehet nekem hinni, nem csak a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, végig fogom bőgni. 

A lányom mindenesetre nem tagadott meg, és a végén még meg is ölelgetett, de hát akkor is, én minden látszat ellenére introvertált vagyok, kérem, higgyük ezt el. Mindenesetre itt a szöveg, emlékül, nekem is, mert kettőt alszunk, hármat pislantunk, aztán a suliból is ballag. 

Jó napot kívánok, sziasztok!

Én vagyok az egyik szülő, akinek ma ballag a gyermeke.

Ez a mondat, és a tény elég sokkoló, és nem csak azért, mert tegnap született, hanem mert egy újabb olyan állomáshoz értünk, amikor minden megváltozik.

Ami nyilván lehet jó is, de a ballagó ovisok szülei többnyire szoronganak, hogy biztosan minden jól alakul-e az új helyen is, szeretik-e majd ugyanúgy a mi kis világ közepénket.

Az imént úgy definiáltam magam, mint ballagó szülő, a kislányom anyukája, és bár nem mutatkozom be így túl gyakran, magunk között szólva elárulhatom, hogy elég fain érzés, szóval szívesen mutatkozom be így. Amikor még nem volt gyerekem, fölényes szemforgatással vettem tudomásul az ilyen szövegeket, amikor mások mondták a saját gyerekükről, hogy „Ő életem fő műve és legnagyobb produktuma”,  „ő felülmúlta minden valahavolt eredményemet, sikeremet és örömömet” meg hogy „ő a legnagyobb ajándék”,

de mivel most magunk között vagyunk, bevallhatom, hogy ez hat éve, 4 hónapja, két hete és 4 napja nálam is így van:

pontosan az történt velem, mint mindenki mással ezen a bolygón, amikor belép abba a titkos társaságba, akinek gyereke van. Az életem középpontjában, minden gondolatomban és tettem tervezésekor, előtte, közben és utána egy szempont van: Ő.

Az ő boldogulása, boldogsága került a középpontba.

Így lehet az, hogy a gyarló szülő - eléggé el nem ítélhető módon- mindenből a legjobbat akarja porontyának. A legjobb popsikrémtől kezdve a legszebb élményeken át, a legjobb óvónőkig.

Nekem szerencsém van.

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy reggeli hisztiktől és más küzdelmektől mentesek a napjaim. De ami a lényeget illeti: ha napközben el kell hagynom a várost a munkám miatt, a szokásos szorongáson kívül, hogy csak most ne hívjanak az óvodából, hogy jöjjek, nincsen bennem rossz érzés. Mert tudom, hogy a lányom jó helyen van. Hogy megkapja mindenből a lehető legtöbbet és legjobbat. És ez nektek köszönhető. Köszönöm, hogy szeretitek, hogy vigyáztatok rá, és hogy mindenben segítettetek. Ez például nem ígérkezett egy különösebben nehéz hétnek, de a végére annyira zsúfolt lett, hogy minden éppenhogy csak készült el, és én mindenhova éppenhogycsak értem oda. Egyébként a hetek  99 százaléka pontosan így alakul. De nincsenek illúzióim: a legtöbben ugyanígy élünk. És hogy a dolgok működnek, valahogy azért mindig minden összejön, az nektek köszönhető, kedves óvónénik. Mi a legdrágább kincsünket adjuk oda minden reggel, és köszönjük, hogy ekként is bántatok velük: a gyerekeinkkel. Köszönjük tehát azt, amire nincsenek szavak.

Az egyik kedvenc könyvem kamaszkorom óta a „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” Búcsúzóul ebből idéznék, bizonyítva azt, hogy az óvoda a világ legfontosabb helye, és az óvónők és dadusok – próbálva nem nagyon nyomasztani benneteket – a világ legnagyobb hősei azért az emberfeletti küzdelemért, amit azirányban folytattok, hogy az élet összes fontos dolgát megtanítsátok a mi gyerekeinknek.

Robert Fulghum azt írja: „Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal!

Ne csalj a játékban!

Ne bántsd a másikat!

Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted!

Rakj rendet magad után!

Ne vedd el a másét!

Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!

Evés előtt moss kezet!

Húzd le a vécét!

A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.

Élj mértékkel!

Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet!

A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!”

Most biztosan kíváncsiak vagytok, hogy az élet legfontosabb dolgait megtanulták-e a ballagók. Örömmel jelentem, hogy én kikérdeztem a saját gyerekemet, tudja-e ezeket a fontos dolgokat.

(Mondjuk a rendrakásnál kicsit elbizonytalanodott – de) büszkén mondhatom, hogy mindent megtanult az óvodában, amit az életben tudni érdemes.

El nem mondható hálával és szeretettel köszönöm ezt nektek.