a nap

fény mélypontja este hatkor, amikor a becsukott fürdőszobaajtó mögött vedelem a kólát üvegből, amit a gyerekek elől a malaclopó jellegű ridikülömben csempésztem ki oda.

meg tudom magyarázni.

ezt ugyanis megelőzte közvetlenül az a nap, amikor kb 11 óta kellett pisilnem, de annyira nem volt időm, hogy csak ötkor tudtam elmenni wc-re, fél négykor összeomlott a rendszer, amin félórányi munkát kellett összeraknom újra és még vissza volt azon kívül is fél óra, de úgy, hogy négyre az oviban kellett volna lennem. ahonnan ezúttal nyilván két gyereket kellett elhoznom.

akiket mondjuk előbb-utóbb el is hoztam. az utcán üvöltve jelezték a világnak, hogy milyen boldogok, majd amikor felértünk, mindkettő savanyúuborka üzemmódra váltott és én másfél órán keresztül próbáltam őket felvidítani. miközben a fülemen volt a telefon, hogy semmitmondó hülyeségeket hallgassak udvariasan. 

örüljünk, hogy nem bort vittem ki.
különben azt is megérdemeltem volna. 
és akkor ma van a hét kedvenc napja.
szevasz, csütörtök.

reggel

a nagy úgy köszönt el a kicsitől, hogy szia kisplüss, erre a kicsi kapásból kontrázott, hogy szia nagyplüss.

a világ megállt, az ég kiderült, az élet mégiscsak gyönyörű. 

de jól esik a látszat is, hogy élni mégis érdemes.

van egy lány

és nyugodtan lehetne asszonynak is hívni, de ez mindegy is, mert hát mégis olyan lányos, folyton tolja a világ arcába a kúl fotókat a munkájáról, meg a házáról, meg a férjével szelfiznek a hegyek között, jajj, az egész életük nagyon helyes, igazán tökéletesen áll minden szál haj, minden ruharedő, minden szellő pont úgy fúj náluk, mint a romantikus filmeken.
nemrég valahova együtt értünk oda, persze nálunk hang-, és zűrzavar volt, cseppet sem magazincímlapos a megjelenésünk, és... ami azt illeti, náluk sem. kiszálltak a szürke autójukból hangtalan, színtelenek voltak és végtelenül szomorúak, meg szótlanok. És bementek egy szürke házba. 
Milyen kár a maroknyi illúziókért, milyen rossz már, hogy az élethez nincsenek instafilterek.

ez a hét vasárnap kezdődött

amikor 12 órát dolgoztam, az idő nagy részében ez persze utazásból, gyerekelhelyezési logisztikából*, édes emberekkel való kvaterkázásból és kisebb, de meghatározó mértékű határidőre leadandó szarokból állt, de hát attól még rohadtul elfáradtam, na.

fél kilenc körül értem haza kicsit sírdogáltam amikor nem figyeltem oda, összekészítettem a gyermek hétfői szettjeit és szigorúan elhatároztam, hogy engemnemérdekeldesohatöbbévasárnap. mondjuk ez a soha többé természetesen most vasárnap lesz.

hétfőn reggel nagyon hetykén összeszedtem az ovikoris csomagot (sapkasál, overál, kabát, dzsekikesztyű), a pizsamáját és a kötélugró cuccot (nadrág, póló, cipő, kötél) és büszkén elindítottam a felöltöztetett gyereket, hogy a lépcsőházban még vadásszuk össze a hétvégén szedett gesztenyéket, mert termések kellenek a kreatív óvodai léthez, írtak levelet a napokban a lelkes óvónénik. El is jutottunk a földszintig amikor kitört a balhé, hogy az unikornis fennmaradt. anélkül meg nyilván! nem mehetünk oviba.

Nyilván 10 perces késében is voltunk eddigre már, meg ami engem illet, az idegösszeomlás szélén.

És akkor ez még csak a hétkezdet volt.

Úgyhogy semmiképpen nem fogom bánni, ha elmúlik ez a hét is, ellenben azzal, hogy életemben először vannak glamourkuponjaim, amiket majd azonmód dobok is ki, mert időm nem lesz felhasználni őket egyáltalán.

Legalább majd nem költök, hát örüljünk minden nap annak, aminek lehet meg amink van, az sose árt, hanem addig se gyűlölködünk és bunkózunk másokkal mint a Lipóti Pékség legénysége (lánysága)  - de ezt majd talán máskor mesélem el, hova vezet, ha az ember nem szereti amit csinál.

szeretet, emberek, szeretet, mindig mondom.

* három különböző helyre hozni vinni kötött időhatárokkal, nem úgy van ám az

hosszú idő után

eljutottam piacra. nem volt semmi különleges, de sütött a nap, és kivételesen rohanás nélkül telt a vasárnap délelőtt. remek volt. az egyik árusnál megkérdeztem egy dolog árát, aztán még egyét. Az első 1000 Ft volt, a második 700. Nem szóltam semmit, és ő azt mondta, ha elviszem mindkettőt, 1500.
Erre felnevettem, mert már láttam a történet végét, miszerint további duma nélkül veszem elő a pénztárcámat és fizetek mint egy hülye. 
Az eladó meg felcsattant, hogy mi ezen a vicces, mások örülnek, ha több tárgy vásárlásakor enged, de nem muszáj. És szabályosan bedurcázott.
Alig bírtam neki elmondani hogy megértse  semmi rosszindulat nem volt a nevetésemben, sőt, magamon nevettem, mert ismerem a fajtámat.

És azóta azon gondolkodom, milyen sérültek az emberek, hogy mindenben a rosszat, a bántást, a gúnyt, az élcet és a sértést látják.

És ettől úgy elszomorodom mindig, mert kurvára nem akarok se így élni, se ilyen végtelenül sebzett és keserű lenni.

szeretem azt hinni

magamról, hogy az élet császárnője vagyok.

az életről meg azt, hogy értem van.

ezt rosszabb napjaimon is csak odáig adom le, hogy _egyelőre nem látom, mi miért lesz  jó nekem.

közben valahogy* elment a nyár is.

élünk.

és ha minden _pont így marad, az se baj.



*kurva gyorsan amúgy

a tárgyak néha

olyan szépen mennek el.

az ember magánmitológiájában akad néhány emblematikus dolog bizonyosan. azt a ruhát akkor hordta, azt a cipőt akkor vette, ó, tele van az élet kézzelfogható emlékekkel.

nekem volt egy örök nyaram nem túl rég. aztán követte egy olyan ősz, amiről a földet érés miatt nincs túl sok mondanivalóm, magam számára sem. bizonyos szempontból meg is vagyok lepve, hogy az ember mindent túlél.

így utólag látom, hogy volt valamim, ami - mindennapos használata végett - gyakran a szemem előtt volt, és folyton életben tartotta bennem azt a nyarat.

volt. de már nincs. a használhatatlanságig tönkrement.

ki is kell dobnom.

megszűnik ez az állandó vibrálás, amit a puszta jelenlétével okozott.

és olyan érdekes ez, hogy pont eddig maradt. (kösz, hogy itt volt, kösz, hogy elment.)

mert ez egy fontos nyár.

a kávét

szeretem, de a kávéízű dolgokat nem. a sárgadinnyét utálom, de a sárgadinnyeízű dolgokat szeretem. a meggynek a látványától is csikorog a fogam,de a meggybefőtt szuper.
és ehhez hasonlók,
ma dinnyét akartam venni, és a boltban nem volt, csak sárga, én meg ahhoz lusta voltam, hogy átmenjek a zöldségesbe, ahhoz viszont túlságosan akaratos, hogy ne legyen dinnye.
és vettem sárgát.
és itthon volt sonka.

és most ülök, és nem tudok betelni az érzéssel, hogy ez evés az valódi boldogság, meg hogy a sárgadinnye basszki mámorító. És az új almaecet. Miért nem szólt erről senki?

Ui. ami az örömprojektet illeti, maradjunk annyiban, hogy sokszor örülök.
(és nagyon úgy néz ki, hogy vagy örülök, vagy írok*. a kettő egyelőre nem haver.)

*van még az "azért nem írok mert olyan fáradt vagyok, hogy azt se tudom, mi volt ma" érzés, pl most, de most inkább írok, mint mosogatok (vagy lecsót főzök, mint ahogy még a boltban terveztem).

vasárnap

végtelen örömmel nyugtáztam, hogy van családom, és hogy épp ők azok.

a szombat

ha otthon vagyok, mindig ugyanúgy telik el. A szüleim vannak annyira nagyvonalúak, hogy EGÉSZ délelőttre leléphetek. És hát ez soha, de soha nem tud veszíteni a varázsából, ami azt illeti, a bolhapiac isteni hely, mindig megörvendeztet.

Most is.

pénteken az tetszett

hogy a gyermek masszív.
nem adja fel a görkorcsolyát. nem, és nem.
ő megtanul.
sőt, tud.

jajj, tegnap

de sok örömem volt, választani se tudok.

akkor legyen mondjuk az, hogy a délutáni bébiszitter estéig menedzselte a gyermeket, míg én két emelettel feljebb finom úri társaságban roséfröccsel a kezemben élveztem az életet.

ez nem kis mértékben abból állt, hogy - újra - rájöttem, mekkora szerencsém van a kisbarátaimmal.

és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy a gyermeknek lett görkorcsolyája, amely tényben persze csak annak tudok örülni, hogy ő örül.

nekem meg lett néhány új ruckóm*, éljenek a méretváltó és nagylelkű kisbarátok.

* kicsit úgy tűnik, mintha csak tárgyaknak lehetne örülni, de nem. ez egy komplex örömforrás, nézzük csak meg alaposabban.

szerdai örömöm

számtalan volt, de legyen mondjuk az, hogy végre befejeztem azt, ami már nagyon nyomta a kis vállamat.

ebből az okból (ha már örömök) felmerült bennem a jutalmazási késztetés, és szerencsére rögtön tudtam is, hogy mire vágyom, ha már ilyen jó vagyok velem, és szereztem kupont a drogériába, és be is mentem, és ha már ott voltam, az eredeti jutalom (vízálló szempillaspirál) (!) mellé egy körömlakkot (!)  is vásároltam.
Meg tudom magyarázni.

Egyrészt.

Másrészt lehet, hogy ez megint a hetedik év, amikor lecserélem a szokásaim. És talán eljött a csajoskodás ideje. Jobb későn, ugye.

Na mindegy, a spirálról kiderült, hogy nagy nevével ellentétben meglehetősen felejthető, a lakk illik a barnasághoz, de sose lesz annyi idő a világon, hogy ilyenekkel múlassam,

de legalább örültem, és mivel pont azt akartam,

minden nagyon jól van.

tegnap annak örültem

hogy a nyolcas busz megvárta azt, aki futott utána.

mostanában

folyton fáradt vagyok, és a kor, a társadalom, a tetőtér meg az időjárás ezen mind sajnos nem javít.
és már magamat is állatira unom az idő nagyrészében, ami, mivel nincs választásom ugyancsak elég fárasztó.
és úgy van, hogy durcásan nézem, hogy minek örüljek, mert aminek lehet, ilyen állapotban nagyjából annak se tudok, úgyhogy most erőszakot teszek magamon és dafke örülök.

minden nap egy valami okát ennek le is írom.

el vagyok szánva.

ez lesz az én titkos küldetésem és misszióm, úgy mint tavaly előtt nyáron a nem panaszkodás, tavaly meg az az vagy amit teszel. 

szóval képzeljétek el, tegnap benti szandit kellett vennünk az oviba, mert _hirtelen kinőtte a gyermek (ez is nagy öröm, mindig megörülök a lehetőségnek, nagyon), és bár eredetileg úgy gondoltam, hogy jó lesz valami kis könnyű*, később kissé átgondolva anyukám intelmeit, mely szerint cipőből SOHA ne vegyünk szrt, mégis inkább a szokott boltba indultunk, ahol mindig is, kábé félévente szupinált-kiképzett-csodálatos királylánycipőket vásárolok a lánkának. 

hosszas próbálgatások és hezitálások után** megvettünk egy kék csillogóst.

a dobozon 9700 forint szerepelt, és a boltban sehol nem volt feltüntetve semmilyen akció lehetősége.

tudom, mert ebben csúcs vagyok, sale-helyzetfelismerő képessségem igazán  _elég _jó.

erre fel az eladóember miközben dokumentálta a cserére jogosító papírt, könnyedén azt mondta:

- Ez igazából mérethiányos, úgyhogy 7600 forint. Jó lesz?

Nos, jó volt. És tudom hogy tré dolog pénznek örülni, de én valódi örömöt éreztem.
És a különbözetet betettem a virtuális görkorcsolyaalapba, mert egy meggondolatlan beszélgetés 6 éves kor alatt száz vágyat csinál.



*decathlonos, 5 ezerért mondjuk
** ne legyen-e mégis-e inkább a rózsaszín masnis, amiből nincs harmincas, csak 29-es, de most még nem kicsi, csak ha elhagyjuk a boltot. meg ilyenek

Betonszarkofág

-  Partyzánkodunk (a koncerten, a szerk.).
-  Ez az a csávó, akik annyira szerelmesek a feleségével, hogy nem akartak gyereket.
-  Fogalmam sincs a magánéletéről. A enyém legyen jó. És most annak tűnik.

Ilyen üzeneteket váltunk A Fiúval olykor éjszaka. Bírom, hogy ilyen kedves és bizakodó.

Van új kávéfőzőm. Pont olyan, mint az elődje.

Ez van ezen az őrült nyáron, remélem, ti is jól vagytok.

az úgy volt

hogy ugye gyorsan meghalt nemrég egy barátunk, és ez mindannyiunkat váratlanul ért, valószínűleg őt is, bár egyes vélekedések szerint hónapok óta sejthette a különböző fájdalmak okán, hogy talán nincs minden rendben, de _talán sokkal inkább félt, mint inkább kíváncsi volt, és ennek az lett a vége, hogy az egyik hónapban - amikor kórházba került - csekkfeladáskor még lapot küldtünk neki, hogy gyors gyógyulást kívánjunk, a másik hónapban ugyanebben az időpontban meg már nem élt. 

én elég régóta halogattam bizonyos vizsgálatokat, nem volt egyébként különösebb indokom, de szerettem volna tudni, hogy minden rendben. 

és miután meghalt, kicsit belémhasított a félelmes felismerés, hogy b+, ha ez a gyönyörű, erős, kedves és vicces nő elment, _talán én sem vagyok az a hallhatatlan szuperhős, akinek egyébként főállásban képzelem magam. 

és ennek egyenes következményeként fogtam a-z alig működő- telefonomat, amit szintén kurvára ki kéne cserélni már, mert semmi, de tényleg semmi nem működik rajta, és bejelentkeztem három különböző orvoshoz. 

ma volt az első vizsgálat, amiről nem gondoltam előtte semmit, és még akkor sem fogtam gyanút, amikor _annyira firtatták a koromat. de hamarosan már tudtam, amit előtte jobb, hogy nem: nem 16 ezer forint lesz, hanem 34, mert _ebben a korban már két vizsgálatot kell elvégezni. 

és hát persze nem teljesen tökéletes minden, de nincs semmi kóros, úgyhogy a pénzre továbbra is szarunk, de hát akkor is, emberek, 34 ezer forint alig fél óra alatt, ez engem megvisel. 

és nem sokkal később hívtak, hogy nagyon nagyon fontos volna vért adnom, be tudnék-e ma jönni. és nem mertem kekeckedni az univerzummal, hogy nem, amikor pont ma nincs semmi baj, és pont ma hívtak, úgyhogy szerveztem társaságot, és ellátogattunk a vérellátóba.

ahol egyébként épp izmos hős tűzoltó férfiak kezeltek valami hirtelen kigyulladt áramszekrényt de sajnos nem vehettem őket alaposabban szemügyre mert férfival voltam magam is. 

na és akkor kiderült, hogy én nem adhatok vért a friss röntgen miatt, a fiúnak szétcseszték a vénáját, és nem tudtak tőle vért venni, viszont baromi nagy mák, hogy a harmadik kispajtásnak legalább  semmi nyígja nem került elő, így ő tudott valamit segíteni. 

ha azt hinnénk, ennyi elég volt mára, mondanám, hogy nem, mert ma két gyereket hoztam el az óvodából, ami meg azért van, mert hétfőn könnyelmű ígéretet tettem a lányom barátnőjének, hogy majd feljöhet hozzánk, amire a kiscsaj kedden délután odajött hozzám, és nagyon szomorúan, végig a földet nézve előadta, hogyaszongya "te megígérted nekem, hogy ma felmehetek hozzátok, de nem hívtad fel az anyukámat és ezsért* nem mehetek fel, és hazsudtál nekem" - és akkor az összes diplomáciai érzékemet latba vetve elértem náluk, hogy nem haragszik, és csütörtökön feljön. 

ááááá. 

és ez van most. 

és idén nyáron nem nyaralok**,  mert elmulattam az árát a röntgengép alatt, meg majd a további orvosoknál, például holnap. 

mondanám, hogy kit érdekel, de engem például sajnos eléggé, azs a nagy igazság. 

* pösze a szentem 

** meg nem lesz új cipőm, új ruhám 

most élsz

az elmúlt három hétben eléggé volt pokoltól mennyországig bármi és én a létra .
volt például, hogy órákat bőgtem egy ablakon nézve ki, mert a halál az mindig váratlan és borzasztó.

aztán volt érdekes mulatság, olyan mint egy továbbképzés, csak nem az, de hát én ugye évek óta epekedem egy hasonló ottalvós bulikáért  szakmai eseményért, szóval megadtuk egymásnak, ami jár, az élet nekem, és én viszont. (köszi, pacsi)

ma pedig példának okáért eldurrant az agyam, elővettem a cihából a spórolt bankóimat és regisztráltam több kurvadrága vizsgálatra valamint orvoshoz.
mondjuk ezen azért természetesen iszonyúan ki vagyok bukva az ismert okok miatt, hogy ilyenezazország, fizetemacsillióadóimatésakkorezvan, megminden.

de most _kicsit már elegem van ebből, úgyhogy _nagyon leszarom.

meg aztán ha férjhez találok menni (és eléggé vannak terveim), élvezzem már azt is, ne csak szédelegjek ott, mint gólyafos a légben.

csodálatos

napom végén, mely egyúttal a bolt nyitvatartásának befejezése is volt, betértünk a közértbe, hogy vásároljunk kenyeret.
de nem volt, úgyhogy hirtelen felvillanyozódva az élet nagyszerűségén, hogy felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok, ha akarom, szerda este sört iszom, csuhajja - izomból a kosárba tettem egy söritalt.
már épp kezdtem megvigasztalódni összes sérelmeim felett, ami a jól sikerült napomat illette, ám sajnos közben kiderült, hogy a sör alkoholmentes.

kevés választ el a bőgéstől, de komolyan.

mondjuk erre egyébként is mit használt volna  2 %. 

azt szeretem magamban

egyebek mellett*, de főleg, hogy úgy meg tudok örülni teljesen hülye dolgoknak.
ma például azon lelkendezem hosszan (befelé) hogy mekkora mákom van a barátaimmal.
hogy ezek az egymásrarezgések működnek: mindig pont az talál érdekesnek, akit én is annak találok.
és aztán hosszan úgy maradunk, érdeklődve.

(és ha el is múlik, hát, komolyan, még akkor is tudok örülni, hogy mennyi minden jó volt.)

csodálatos.
imádom ezt.

*nagy szó a többesszám mostanában

semmi különöset

nem tudok mondani arról, ahogy mostanában élek.

egy észrevételem van, barátaim: éppen csak megcsinálni valamit nem mindig elég. van, akit meg is ráznék szívem szerint, hogy hé, állj már bele jobban, mert volna, aki megtenné helyetted, és ha megteszi, késő lesz.

de, ki vagyok én, hogy szóljak.

pedig lehet, hogy a szeretet szólna. 

mostanában

ugye főleg a szeretet érdekel, szóval igyekszem nem felkapni a vizet akkor, ha valakinek alaphozzáállása az élethez az, hogy az ő seggéből bújt elő a nap.
de azért egyes napokon meglehetősen bosszant bizonyára főleg azokon, amikor én is ezt hiszem, magamról. 
a helyzeten nem sokat javít, ha keveset alszom.

úgyhogy hát ezekkel kapcsolatos céljaim vannak rövidtávon, a hosszúakra meg néhány napja nem is tudok gondolni ingerültség nélkül.

amúgy minden nagyon jó.

szinte, mintegy, majdnem.

amikor

tavaly a kazánszerelőknek volt kulcsa a lakásomhoz elsősorban, nem pedig daliás udvarlóknak, akkor be kellett mennem a bankba pénzt szerezni, mert a kazánszerelőkkel kokettálni költséges hobbi. szerintem érthető, hogy idegi alapon voltam, és amikor végre kihúzta a gép a számomat és sorra kerültem, legalább azzal megsegített az élet, hogy a legjobb fej lányhoz kerültem. mondtam neki kertelés nélkül, hogy ide a zsét, de gyorsan mire kell a pénz, és akkor elmesélte, hogy ez náluk tavaly volt program, és azóta időnként mondja a férjének, hogy ha meglepné őket valami rablóbanda, akkor elsősorban a kazánt védje, az élete árán is, mert az a legértékesebb darabjuk.

ezen akkor nagyon röhögtem, pedig egyáltalán nem voltam virágos kedvemben, de néha, amikor saját kazánomra nézek, ugyanezt gondolom.

ez onnan jutott eszembe, hogy ma is szereztem egy értékes darabot. ami minden jel szerint csak nekem értékes, mert ingyen tettem szert rá. úgy történt, hogy van ez a vb-hobbim, múltkor meséltem nektek, néha megnézem ezeket a csetreszeket és néha velük is álmodom. de mondtam nektek is, hogy nem fogok ilyet vásárolni, többek között azért sem, mert leverne az ideg, ha egy hétezer forintos tányért összetörnék. akkor meg minek, ha nem használnám, ugye, ezt meg lehet érteni, dísztárgyakat nem veszünk többé. 

és bár beteg vagyok, és egész hétvégén citromos teát kortyolgatva ki sem dugom az orrom a takaróm alól, a bolhapiacot nem bírtam kihagyni. (mondjuk az anyukám megbízására kellett szereznem egy ikea-s, bizonyos kéknyelű kést is, mert a mamit kikészítik az unokák, akiknek mindig mindenből ugyanaz az egy kell - szóval muszáj volt lemenni, na. )

és.

nem fogjátok elhinni, A Készlet egy darabja ott volt az egyik asztalon. esküszöm, kihagyott a lélegzetem, amikor megkérdeztem, mennyibe kerül ez a cukortartó. és mondta a lány, hogy legyen 200 forint.

k é t s z á z.

és pont vettem le a tetejét, és akkor láttuk, hogy a belső pereme egy pici helyen le van pattanva. annyira szuper helyen különben, hogy egy kiskanál lapos nyele pont befér. ami, mivel cukortartó, teljesen praktikus is, ugye.

erre a lány: figyelj, ezt így már kidobnám, de ha te tudsz vele valamit csinálni, vidd el.

szóval így lett meg a készlet egy darabja, soha nem fogom használni, hógyisne, hogy összetörjön nekem a francba,  de majd néha ránézek, és arra gondolok, nincs lehetetlen a világon, semmi.

imádok

iskolai büfékben enni, a franc se érti, de muszáj tesztelnem, ahol csak járok.
ma is alig vártam, hogy megnézhessem a kínálatot, és a a meglepően széles választékból a "limitált kiadás" nevű szendvics izgatott fel.
csak később láttam, hogy volt "új élet" is.

jellemző, mit ne mondjak.

egyébként, ha már véletlenül! megint az evésnél tartunk, erre költenék.
ha olyan lány lennék.

nagy szerencse, hogy teljesen képtelen vagyok 8 csetreszért ennyi pénzt adni.

de ha így haladunk, még eljöhet az a világ is.

a végletekig egyszerű

lány vagyok dolgokban tudok hinni.

mostanában például abban, hogy (előbb-utóbb) mindenki azt és úgy, amit és ahogy érdemel.

nem magamtól vagyok különben ilyen okos, egy ember mondta nemrég, akit kedvelek.

oké, nem így mondta.

hanem úgy, hogy az élet úgyis odab@sz.

régen ezt talán úgy mondták, hogy lassú víz partot mos, de hát nincs már idő metaforákra, költői képekre meg allegóriákra szorítkozzunk a lényegre.

nemrég

dolgoztam nemrég egy helyen, ahol a pénzről volt szó, és az élelmes előadó felkeltette az érdeklődésemet a szakirodalom iránt (amihez fűződött némi érdeke, de ez most mellékszál.)
még ott helyben meg is vásároltam*, illetve a kollégám, mert neki volt pont annyija, nekem meg nem tudtak visszaadni.
már hazafelé felolvasást tartottam, és 10 perc alatt visongva szétröhögtük magunkat  kúvára kikupálódtunk a a 440 oldalas könyvből.
a kedvetekért szívesen össze is foglalom.
1. ne vegyél fel hitelt
2. annyit költs, amennyid van
3. nem, igazából kevesebbet költs és mindig az első legyen a félretevés
4. ne nézegessél katalógusokat, értelmetlen és fölösleges, valamint vágyakat kelt, kinek kell az.
5. a ruhatáradat sem kell évente kicserélni.
6. keresd a megtakarítási módokat. egészségpénztár, kuponok, akciók.
7. légy előrelátó, gondoskodj magadról. nyugdíjpénztár.

Szívesen.

És én ezért fizettem.

Most már mindegy, de annyi haszna valóban volt, hogy átgondoltam néhány dolgot. Úgyhogy ma szereztem prospektusokat, és kézbe veszem a dolgokat, hát nem igaz, hogy nem veszek egy b.felvidéki nyaralót  ne lehetne ezt kicsit könnyedebben intézni.

különben a napokban kifizettem mindenféle csekkekre meg adókra egy zsák pénzt, be kell vallanom, hogy nekem jól eső érzés ez, hogy minden rendben van. perverz, tudom.

talán tényleg ideje volna változni.


* meg tudom magyarázni. ha egy keresztény táborban pénzről van szó, nyilván úgy érzem, hogy ez égi ÜZENET, hogy változzék a viszonyom a pénzhez, na nem? nem hagyhattam ki egyáltalán.

ez

remek. 

a vasárnap az új csütörtök

régen, és ez alatt mindig az egész életemet értem, mínusz nagyjából az utolsó 3-4 évvel, a csütörtök volt az álmok netovábbja, a lehetőség, amikor még bármi megtörténhet, és arra a bármire van 3 egész napod. A csütörtök kicsit olyan volt, hogy szombatra akár Párizsban is lehetsz. Mindegy, hogyan.
És a csütörtök este volt a legjobb a világon. Mindig.

Ezzel szemben a vasárnap, főleg a _vasárnap délután, hát az pokoli. Akkor kábé leálltak az életfunkcióim, képtelen voltam bármire. Pusztán azon az alapon, hogy vasárnap van. A tudat, hogy vége van a hétnek, és megint kezdődik elölről egy HÉTFŐ, tartósan kikészített.

Nos, ennek vége van.

Valószínűleg a kor és az apátia bölcsesség hozta el a produktív hétvégéket. Mostanában vasárnap rendszerint többet haladok mindennel, mint egész héten.

(A heti mélypont mondjuk nem tűnt el, csak átment szombatra.
És, ha már itt tartunk, a kárpáti borzaska lett az új nokedli, amit imádunk, csak gyűlölöm elkészíteni és nem is tudom.)

megy egy film

most valami nosztalgiacsatornán, Vikidál, István a király. Két munka között a kanapén kornyadozva fél szemmel néztem csak, de elképesztő a szereplőgárda, egyrészt kb. 30 év távlatából a Gyula, aki itt még hozza, akit mindig is, az őstehetség lázadót, akinek a nyersessége az ereje - és akiről azóta már tudjuk, amit; majd megszólal Bubik István, hogy ez a Vikidál ez nem tűri a kontrollt, ez simán hazamegy, ha a rendező fölöslegesen instruálja - "Vikidálnak egyébként igaza volt, csak a színészek már mind meggyávultak" mondja Kerényiről Bubik. Bubik, aki egy baleset miatt már nem él. Kerényiről, akiről azóta szintén tudjuk, amit. 

Három ember, három fajsúlyos tragédia. 

Ezek a dokumentumfilmek mindig utólag lesznek nehezek. 

"szépek a lányok, asszonyok

a kertek, parkok gazdagok,
lehetnénk földi mennyország,
hát belül mért a pokol rág.
Őrült világ (...)
Mert ez a nép itt nem olyan,

hogy békében éljen, boldogan,
a vérében a harc, a láz. (...)
Az ember meddig tűrheti,
hogy folyton félelemben él,
hogy itt a törvény ennyit ér.
mért van, hogy ereinkben itt
vér helyett gyűlölet folyik."

csupa boldogtalan

dolgok történnek mostanában, például az imént elhatároztam, hogy megiszom azt az isteni kis baileyst, amit a napokban kaptam (hangsúlyos mindkét jelző), és erre kiderült, hogy már megittam, ÉS nem is emlékeztem rá.

Mindkét fordulattól külön-külön, és közösen is le vagyok sújtva.

vacsorára nincs jobb

mint egy nagy szelet frissen sült prósza hideg tejjel.
aperitifnek baileys.
kísérőnek kolbászos szendvics. 

minek örüljek a negyedik iksszel a homlokomon. 

nem lehet kibírni

annyira cuki.

- ma zeneiskolába menet visszacsapódott egy ág a sövényről. Elkezdett lelkendezni, hogy neki pacsit adott a bokor.

- onnan jövet észrevette a földön a kidobott fenyőket. A kis kesztyűs kezével ott melengette az ágait tök sokáig, és beszélt hozzájuk, hogy ne haragudjanak a gonosz emberekre.

- a pékség előtt egy taxissal köszöntünk egymásnak, és miután a gyerek is köszöntötte őt, úgy köszönt vissza, hogy "szervusz Kiscsillagom" Hazáig ugrándozott, hogy "anya, azért ez nem gyakori, hogy ilyen kedvesen köszönnek az emberek, a bácsi honnan tudta, hogy csillag a jelem?"


ááá, Stockholm-szindrómám van nem lehet ezt kibírni, komolyan.