a fiúk

meg a lányok már oviban is mások.
Tudtam, hogy szeptemberben, az első napon az óvónénik megkértek minden "nagyot" hogy amikor mennek valahova, fogják meg egy "kicsi" kezét, vigyázzanak rá és tanítsák.
Az én lányom párja Zalán lett. Hogy a fiatalokban ez hogy maradt meg, arra most derült fény. A múltheti szülőértekezleten Zali anyukája elmesélte, hogy előző este a fia fürdetés közben azt mondta:
"Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mi egy pár vagyunk."

Hazaérve kérdeztem a lányomat, ő hogy emlékszik a barátság kezdetére.
Napokig nem válaszolt. Tegnap viszont minden előzmény nélkül közölte:
"Mi úgy lettünk barátok a Zalival, hogy amikor szükségem volt rá, segített. És azóta barátok vagyunk."

Tessék. A romantikus találkozása a praktikussal.

egy ideje

ha akarok valamit a gyerektől, akkor nagyon gondosan megtervezem a társalgás lehetséges kimeneteleit, mert annyira aljasan lelogikáz, hogy többször felmerült bennem a tender kiírása a felnevelésére muszáj felkészülni bármire. Persze legvégső esetben még mindig mondhatom, hogy "azért, mert azt mondtam". Ezzel ugyan szintén nem lehet nála célt érni, nem is a legerősebb érvek közül való, lássuk be de addig is enyém az utolsó szó. 

Tegnap este alvás előtt megkérdezte, hogy lehet bekerülni a mesébe.

Félálomban voltam, időt akartam nyerni, visszakérdeztem, hogy érti ezt mégis.

- Anya. (Van ez a hangsúly, sajnos írásban nem tudom érzékeltetni. Van benne némi szánalom, kis lenézés, csipetnyi értetlenség, és szeretet elég halványan, mintha azt mondaná: erőltesd meg magad, menni fog.) Úgy értem, hogy benne akarok lenni.

- Hátöööö... próbáltam tovább húzni az időt - szerintem a mese az.... Kitaláció. Emberek kitalálják és megrajzolják. Egy olyan történet ami csak a fejünkben van. Meg könyvekben, Meg filmszalagon. Az nem a valóság, tudod?  (A kétségbeesés teljesen éberré tett.) - Nem lehet bekerülni. Illetve ugyanúgy kerülhetsz bele, mint aki kitalálta. Elképzeled és benne leszel. (Oké, én is tudtam, hogy nem túl egzakt magyarázat, de tőlem ennyi telt hirtelen, jó?!)

- Anya. - Mondta tök kedvesen, kicsit olyan "persze-persze" hangsúllyal. És némi motoszkálás után elaludt.

Ma reggel nagy komolyan egy újságot a kezében tartva üldögélt a kanapén, amikor bejöttem a fürdőszobából.

- Olvasok - közölte fel sem nézve. Gondolom ez kell, hogy bekerüljek a mesébe, nem?

most

már úgy néz ki, hogy magunk mögött hagyjuk lassan az összes kicseszett vírust, amiről ugyan senki sem mondta ki, mi az, mintha valami megnevezhetetlen átok lenne, de hát olyan nagyon okosak vagyunk, hogy mi aztán tudjuk, hogy ez maga a sátán az influenza volt.
vannak napok, amik úgy múltak el, hogy a láztól semmire sem emlékszem, meg voltak mindenféle más napok is - úgyhogy mostanában, amikor éjszakánként nem tudok aludni, akkor viszonylag elégedetten arra gondolok, hogy de legalább nem fáj.
na, így jött el a negyven.
a helyzet súlyosságát különben azzal is tudom érzékeltetni, hogy január 14-e óta összesen 3 (három!) kávét ittam, a harmadikat, két kortynyit ma reggel. Pörgök is egész nap.
Na. Hát most kábé ennyit tudok mondani. Meg hogy legyen már végre tavasz, nyuvadjon ki a tél.

mostanában

az a baj, hogy semmire sincs időm, viszont tele van a fejem meg a szívem mindenféle dolgokkal, amikhez pont idő kellene.
kicsit olyan, mint szülés előtt, amikor végigdolgoztam kilenc hónapot, és a végén azt hittem, van két hetem a kiírt időig, és úgy terveztem, én azalatt egyrészt kialszom magam, másrészt felkészülök arra, hogy anya leszek. aztán hirtelen szülnöm kellett mert később nem értek rám és akkor ott sírdogáltam, hogy én erre nem voltam felkészülve, és mindenki hülyének nézett, ami részükről teljesen jogos volt, csak nem tudták az előzményeket.
és most is azt hittem, mire 40 leszek, már mindent fogok tudni magamról meg a jövőmről meg a céljaimról, de valahogy pont elment ez az utolsó 5, 1 év idő, amikor ezeket pontosíthattam volna.

három hete hozzám egyébként is a kazánszerelők járnak haza, most mire emlékezzek mondjuk meleg az továbbra sincs, de a mai, a Zsolti azt mondta, én csak ne idegeskedjek, amíg őt látom, hát megígértem neki ezt, hitem az nagyon van, állítólag az hegyeket is mozgat, hátha meleget is csinál, sose lehet tudni.

szóval maradt néhány napom felkészülni a hátralévő életemre, és most erőnek erejével átgondolom, mit csináltam meg mondjuk az utolsó fél évben, amik, tegyük fel, nem voltak nagy dolgok, de túlestem rajta, mielőtt 40 lettem. Hoztak, vagy vittek valamit. Így vagy úgy, fontosak voltak.

Főztem fügelekvárt. FÜGÉT!
Randiztam egy Ádámmal. ÁDÁMMAL!
Ébren töltöttem nyáron egy egész éjszakát.
Elfogadtam, hogy barátságok is véget érhetnek.
Fogadtam el segítséget. (nehezen)
Kértem bocsánatot. (könnyen)
Küzdök azért, ami fontos.

Jó, hát nem túl vastag.

De most nem tudom egyenként elmesélni, késő van.

a Kisgyerek

az előbb odament a hűtőhöz, és töltött magának tejet. És vissza is tette a helyére. 

Én meg leesett állal néztem, hogy öregem, mindjárt érettségizik még csak most született, aztán már ilyeneket tud. nem lehet ezt idegekkel bírni. 

Csomószor van az, hogy direkt elmagyaráztatok vele különféle dolgokat, de legtöbbször csőbe húz a beste kölke, és kegyetlenül lelogikáz. A véleményét már nem is kérem ki, hanem áttértünk a tényközlő kommunikációra, a nagyon okos gyerekeknek különösen kellenek a határok, erről a megfigyelésemről egyszer még elméletet neveznek el, de ha már elnevezték, akkor szólhattatok volna korábban. 

Ma például gyenge voltam, kapott egy nyalókát, de megegyeztünk, hogy nem fogja elrágni a végén. 

Természetesen már rágta, amikor észrevettem, és elborult az agyam, hogy ennyit az igazmondásról. Erre ő: 

- De anya. Fázott a kezem, nyalókázni meg sokáig tart. Muszáj volt felgyorsítani, ezt igazán megértheted. 

Az a baj különben, hogy ha erről a gyerekről van szó, én sajnos mindent megértek, de egy anya ne legyen megértő. Ez még egy fontos gyereknevelési elv, persze erre is egyedül kellett rájönnöm, az élet kegyetlen. 

velem

igazán nem könnyű, én aztán tudom ezt. (Bizonyos szempontból mondjuk igen, de ami nem azokat a szempontokat illeti, és szerepelnek benne a humorral összefüggő dolgok, azt nagyon kevesen képesek megugrani.)
Maradjunk tehát annyiban, hogy aki megnevettet, kérdés nélkül a barátom.

Naés.

Amikor legutoljára azon kattogtam látványosan, hogy nem kaptam virágot, és nyilvánvalóan olyan állapotban voltam, hogy ha lett volna virág, akkor is belekötöttem volna az élő fába IS, akkor kaptam egy ibolyás csokit. Hogy olyan gyorsan kiakadtam, hogy még nem is volt idő arra, hogy megkapjam ezt. Egyébként meg egyem nyugodtan, nem is hizlal, hisz tulajdonképpen virágot eszek.

Csodálatos fordulata ez az életnek, csak ezt akartam mondani, hogy ilyeneket (ki)talál nekem.

Ibolyás csoki! Hah! Új távlatok! Új év! Új fiúk!