ma kiderült

amit szerintem mindig is tudtam, hogy sokkal hamarabb megveszek egy nadrágot, mint egy határidőnaplót. úgy értem, hogy hamarabb döntök, miközben hát lássuk be, melyik a fontosabb a normális embereknek.
szóval elképesztő mennyiségű idő alatt végül úgy határoztam a hipermarket teljes kínálatát nyolcvankétszer megvizsgálva, hogy szakítok a tíz éves hagyománnyal, és idén már nem olyat veszek, amilyet egyébként máig jövőre is szándékoztam.
nem volt könnyű ezt eldönteni, na. végül egy kicsi, de csinos, és méretéhez képest bosszantóan drága példány mellett döntöttem, van benne számtalan extra, és heti beosztásos, ami a napi után furcsa, de hát úgysem használom soha.
és akkor vettem még ezt-azt, meglepő önmérsékletet tanúsítva csak egy argánolajos tusfürdő ugrott rám, de tusfürdő amúgy is kellett, és hát a párizsi nők is, akik nem ráncosodnak, ennyit legalább megtesznek magukért, hogy mindenre argánolajat kennek, gondoltam akkor ennyit én is, meg hát rohannak az évek.
a pénztárt megcélozva feltűnt, hogy bár mindenhol sor van, az egyiknél senki sem áll, miközben a pénztáros unatkozik.
néztem a szimpatikus fiúra, hogy áramszünet, vagy bedöglött kártyaleolvasó,  de mondta, hogy jöjjek nyugodtan már várt.  a naplóhoz érve, miután lehúzta a vonalkódot, kétszer visszanézett az árára, majd rám.
- Ez 2690 forint! - mondta felháborodva.
- Szerintem is nagyon bosszantó, nyugtattam meg, és akkor felröhögtünk, pedig nem is tudta, hogy micsoda meló volt a döntésben.
Kicsit még viccelődtünk, elkérte a telefonszámomat adott két kupont, amiről mindketten tudjuk, hogy  lószart se ér, mert ki akar január 2-án és 3-án 8000 forint felett vásárolni, de hát a szándék a fontos, mennyivel jobb hely lett a világ, ráadásul EGY EGÉSZ ÉVIG örülhetek a helyes noteszomnak.
Meg van szintén drágaságos nadrágom is, á, túl szép, és igaz mégis.
Káprázatos.

mennyire gyarlók vagyunk

na jó, nem. csak én. de én nagyon.

van egy munkám, aminek a kimenete elég kétes abból a szempontból, hogy elég régóta halogatom és hát a kedvem se a régi, de most már nincs hova húzni és azzal sincs kedvem szembesülni, hogy igenis előfordulhat, hogy vannak dolgok, amiket félbehagyok, szóval muszáj, na.

és ennek voltak bizonyos technikai feltételei, de semmi megoldhatatlan, csak logisztika, gondolkodás, programletöltés. meg borzasztó sok idő és aprólékos pepecselés.

ezt elég régóta tudom és próbálom ignorálni.

ma reggel hat óta laptoppal, hatszáz vezetékkel megmozgattam a házat, letöltöttem a programot is, kaptam két idegrohamot , de végül minden összeállt, működik. pacsi.

csak meglehetősen helyhez kötött, és ebben a formában csak a lakás egy bizonyos pontján tudok dolgozni. de tudnék tudok.

de most természetesen nekem ez nem elég, nekem kell az a szabadság, hogy ott csináljam, ahol akarom. bazmeg.

úgyhogy most egy kávé mellett azon gondolkodom, hogy mégis meg kéne venni ma  azt a mikrofonos fülhallgatót, ami mobillá tesz, mert hát nekem nem elég jó az egyébként tök profi rádiós mikrofonom,  ami akkora mint egy ház még akkorról van, amikor még volt életem.

basszus, nem hiszem el magam.

én annyira szenvedek.

valaki csapjon meg.


(vagy hívjon fel, mert természetesen a nagy pakolás közben eltüntettem a telefonom, és nem találom. áááááá, én annyira nehezen viselem a szőkeségemet. )

szívesen írnék valami kis helyeset

de nem fogok. :)

mostanában sok bloggeres évösszefoglalót olvastam, amitől átgondoltam a saját elmúlt hónapjaimat is, de arra jutottam, hogy nem nagyon van mit mondanom.

Az év meglehetősen keretes szerkezetűre sikeredett, mindenféle év eleji betegségek után a december az első napjától az utolsóig betegállományban telik a Kisnyuszinak, ami - nyilvánvalóan - meghatározza most a világhoz való hozzáállásomat.

Úgyhogy minden más másodlagos, de ez nem feltétlenül rossz, mert egyrészt rávilágított arra, hogy mennyire törékeny az élet, és hogy valóban mindent (MINDENT) meg kell becsülni/tisztelni ami adatott, mert semmi (SEMMI) nem magától értetődő.

Másrészt a kemény időszak alkalom volt arra is, hogy kiderüljön, hogy bármennyire is szőke vagyok (lelkileg) baromi sok mindent meg tudok oldani egyedül (ha nagyon muszáj), szóval kurvára fölösleges bármin is parázni.
Ezzel együtt átlendültem a pénzen való összes - szokásos-  problémázáson is, hát ez örvendetes változás, bár eddig is sejtettük, hogy nálam igazán nincs a fontos dolgok sorában az élen. (A világra semmilyen hatása nincs ugyan, de ehhez tartozik, hogy valakit végleg leírtam. Nem haraggal, de tudomásul vettem, hogy van, akinek egyszerűen semmit nem lehet elhinni. Nem, nem találjátok ki, de mindegy is. Isten kanyargós utakkal ír egyenesen a portugálok szerint, és semmi nem tart örökké, stb. stb.)

Kiderült továbbá, hogy kik azok, akikre _igazán számíthatok, és bár igazán nincsenek számolatlanul sokan, tőlük valóban tudok kérni, ha szükségem van. Ja, olyan is van, akitől kérni sem kell, hát ez micsoda királyság.

A családommal való kapcsolatom még sokkal szorosabb lett, ezért is végtelenül hálás vagyok, azt hiszem, minden feketebárányságom ellenére ez a köldökzsinór egyre erősödik, és én ezt nagyon szeretem, mert azt érzem, hogy nem kell mindig mindenben egyet érteni, de attól még kikezdhetetlen szövetség, ami örökre szól.

Ennek az időszaknak köszönhetem azt az egyébként életmentő mondatot is, amit tegnap este kábé százszor mondtam el, hogy tudniillik az élet nem hibázik. Ezt sem egyedül találtam ki (sajnos), de hát így van. És kész.
Na és ha már tegnap.

Hát azt még el kell mondanom, hogy mennyire összevisszacsavarodott a szívem: megkaptam Gyarmati Fanni naplóit, basszus, ez sem használt a munkakedvemnek, de legalább jól kibőgtem magam örömömben, milyen jófej barátaim vannak már?!
Nem tudom ugyan, mikor olvasom ki, még a Polcz Alaine - Mészöly levelezés is félben van, de szeretem a problémáimat, na.

... És szeretem az életemet is, bár ezt eddig is tudtam.

De a himlő sokkal egyértelműbbé tette ezt.
Is.

mivel van egy csomó munkám

természetesen baromira ráérek blogot írni, valamint képet cseréltem a közösségi oldalon, kihúztam kombinált fogóval (!)  a szegeket, amiket két hete rossz helyre ütöttem a mostani átrendezéshez képest, felmásztam a konyhapultra és lemértem a függöny hosszát, hogy anyukám megvarrhassa az újat az ablakra, meg ilyenek.
tök hatékony vagyok, és ha elfogy körülöttem minden házi teendő, talán még dolgozni is nekiállok, isteni volna.

sajnos, hogy ma kaptam egy sürgető emailt is, ez különösen sokat visszavett a lelkesedésemből azt hiszem, végre átrendezem a könyvespolcot is. 

Erősen személyes

Szülinapi tartalom

(2017. december hatodikai bejegyzés) 

Öt éve ilyenkor erősen számolgattam, hogy hány napot kell még (az elmúlt 3 után) abban a kórteremben töltenem, amit alapvetően nem kedveltem. Sok minden miatt, de főleg, mert az ablak melletti ágyon mindig vagy túl meleg volt, vagy, mivel a többieknek szintén, ezért nálam rendszerint farkasordító hideg, miután folyton ablakot kellett nyitnom.
Sose tudtam annyira elszigetelődni a levegőben szálló történetektől, hogy ne halljam, kivel mi történt itt múltkor is, miután elfolyt a magzatvíz; annak az anyukának is de rossz volt, aki nem látta a babáját, mert olyan gyorsan elvitték az intenzívre; de az semmi, mert volt, akit azonnal mentőhelikopterrel Pécsre…
Említették ugyan korábban, hogy másnap hajnalban kapok egy oxitocin-terhelést, de semmi komoly, nyugodjak meg, nekem még több, mint egy hetem van, szülés előtti tünet pedig semmi, nem lesz ebből még gyerek - mondták a nővérek, akik pedig sokat láttak már, és én hittem nekik.
De, biztos, ami biztos, azért kölcsöntükörrel indultam tusolni, gondoltam, a hasam biztos nem lesz kisebb egy hét múlva sem.
Állítólag az anyák megérzései csalhatatlanok. Ám én határozottan emlékszem: fogalmam sem volt, mikor fog megszületni a kislány, akit különben milliószor millióképp elképzeltem. Lehetett volna épp szőke, ahogy magamat láttam a gyerekkori fotóimon, vagy feketehajú, ahogy akkoriban csomó babát láttam megszületni, és fürtös barna is, mint az apukája. Akkor még nem tudtuk, de loknis barna lett. Visszakerestem a naplót, amit pár hónappal korábban kezdtem írni neki (hogy legyen egy klassz ajándéka a 18. születésnapjára), eszerint sem éreztem a tutit: „ Nem tudom, napok, vagy valójában tényleg csak egy nap van hátra, igazán izgalmas, bár hazudnék, ha azt mondanám, egyúttal nem félelmetes is az ismeretlen végett – de minden mindegy, semmi sem számít, csak gyere, szépen, egészségesen. :) ”
És most, öt évvel később, amikor annyira aggódom, mint ritkán, pedig voltak már rizikós helyzeteink; és óránként pöttyöket számolunk; és könyörgök minden egyes falat előtt, hogy egyél Drágám; tulajdonképpen ma sem tudok mást mondani.
Minden mindegy, semmi sem számít. Csak hogy egészséges legyen. És boldog.
Soha, senki nem tudta ezt elmondani, hogy micsoda utolérhetetlen, pótolhatatlan és elképzelhetetlen kaland, ha az embernek gyereke van.
És holnap már öt éve lesz, hogy nekünk is van - és Ő épp hozzánk született. Olyan hálás vagyok érte, igazán.

ma

munkába menet megszólalt ez a dal a rádióban, és a piros lámpánál szó nélkül hallgattuk.

milyen depressziós, mondta, akivel voltam.

rég nem hallottam ennyire tényszerű dalt arról, hogy néha pofára kell esni, de az se baj - mondtam.

most meghallgattam rendesen. és hát tényleg.