megy egy film

most valami nosztalgiacsatornán, Vikidál, István a király. Két munka között a kanapén kornyadozva fél szemmel néztem csak, de elképesztő a szereplőgárda, egyrészt kb. 30 év távlatából a Gyula, aki itt még hozza, akit mindig is, az őstehetség lázadót, akinek a nyersessége az ereje - és akiről azóta már tudjuk, amit; majd megszólal Bubik István, hogy ez a Vikidál ez nem tűri a kontrollt, ez simán hazamegy, ha a rendező fölöslegesen instruálja - "Vikidálnak egyébként igaza volt, csak a színészek már mind meggyávultak" mondja Kerényiről Bubik. Bubik, aki egy baleset miatt már nem él. Kerényiről, akiről azóta szintén tudjuk, amit. 

Három ember, három fajsúlyos tragédia. 

Ezek a dokumentumfilmek mindig utólag lesznek nehezek. 

"szépek a lányok, asszonyok

a kertek, parkok gazdagok,
lehetnénk földi mennyország,
hát belül mért a pokol rág.
Őrült világ (...)
Mert ez a nép itt nem olyan,

hogy békében éljen, boldogan,
a vérében a harc, a láz. (...)
Az ember meddig tűrheti,
hogy folyton félelemben él,
hogy itt a törvény ennyit ér.
mért van, hogy ereinkben itt
vér helyett gyűlölet folyik."

csupa boldogtalan

dolgok történnek mostanában, például az imént elhatároztam, hogy megiszom azt az isteni kis baileyst, amit a napokban kaptam (hangsúlyos mindkét jelző), és erre kiderült, hogy már megittam, ÉS nem is emlékeztem rá.

Mindkét fordulattól külön-külön, és közösen is le vagyok sújtva.

vacsorára nincs jobb

mint egy nagy szelet frissen sült prósza hideg tejjel.
aperitifnek baileys.
kísérőnek kolbászos szendvics. 

minek örüljek a negyedik iksszel a homlokomon. 

nem lehet kibírni

annyira cuki.

- ma zeneiskolába menet visszacsapódott egy ág a sövényről. Elkezdett lelkendezni, hogy neki pacsit adott a bokor.

- onnan jövet észrevette a földön a kidobott fenyőket. A kis kesztyűs kezével ott melengette az ágait tök sokáig, és beszélt hozzájuk, hogy ne haragudjanak a gonosz emberekre.

- a pékség előtt egy taxissal köszöntünk egymásnak, és miután a gyerek is köszöntötte őt, úgy köszönt vissza, hogy "szervusz Kiscsillagom" Hazáig ugrándozott, hogy "anya, azért ez nem gyakori, hogy ilyen kedvesen köszönnek az emberek, a bácsi honnan tudta, hogy csillag a jelem?"


ááá, Stockholm-szindrómám van nem lehet ezt kibírni, komolyan.