a nap

fény mélypontja este hatkor, amikor a becsukott fürdőszobaajtó mögött vedelem a kólát üvegből, amit a gyerekek elől a malaclopó jellegű ridikülömben csempésztem ki oda.

meg tudom magyarázni.

ezt ugyanis megelőzte közvetlenül az a nap, amikor kb 11 óta kellett pisilnem, de annyira nem volt időm, hogy csak ötkor tudtam elmenni wc-re, fél négykor összeomlott a rendszer, amin félórányi munkát kellett összeraknom újra és még vissza volt azon kívül is fél óra, de úgy, hogy négyre az oviban kellett volna lennem. ahonnan ezúttal nyilván két gyereket kellett elhoznom.

akiket mondjuk előbb-utóbb el is hoztam. az utcán üvöltve jelezték a világnak, hogy milyen boldogok, majd amikor felértünk, mindkettő savanyúuborka üzemmódra váltott és én másfél órán keresztül próbáltam őket felvidítani. miközben a fülemen volt a telefon, hogy semmitmondó hülyeségeket hallgassak udvariasan. 

örüljünk, hogy nem bort vittem ki.
különben azt is megérdemeltem volna. 
és akkor ma van a hét kedvenc napja.
szevasz, csütörtök.

reggel

a nagy úgy köszönt el a kicsitől, hogy szia kisplüss, erre a kicsi kapásból kontrázott, hogy szia nagyplüss.

a világ megállt, az ég kiderült, az élet mégiscsak gyönyörű. 

de jól esik a látszat is, hogy élni mégis érdemes.

van egy lány

és nyugodtan lehetne asszonynak is hívni, de ez mindegy is, mert hát mégis olyan lányos, folyton tolja a világ arcába a kúl fotókat a munkájáról, meg a házáról, meg a férjével szelfiznek a hegyek között, jajj, az egész életük nagyon helyes, igazán tökéletesen áll minden szál haj, minden ruharedő, minden szellő pont úgy fúj náluk, mint a romantikus filmeken.
nemrég valahova együtt értünk oda, persze nálunk hang-, és zűrzavar volt, cseppet sem magazincímlapos a megjelenésünk, és... ami azt illeti, náluk sem. kiszálltak a szürke autójukból hangtalan, színtelenek voltak és végtelenül szomorúak, meg szótlanok. És bementek egy szürke házba. 
Milyen kár a maroknyi illúziókért, milyen rossz már, hogy az élethez nincsenek instafilterek.