észrevettem

hogy a hasonló történetek koncentrálódnak. Ha valami hosszan foglalkoztat, hatással van rám és így-úgy sokat foglalkozom vele, akkor valahogy az a terület lesz erős, és jönnek sorban az ugyanolyan típusú ügyek. Most is van egy ilyen hullám, beszippantott ez a nyomorország-feeling, aminek egyáltalán nem örülök, de majd elmúlik, nyilván vagy megtanulom ignorálni.

De azért most nem annyira tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy vizsgálatra, ahova beutalót kaptam, időpontot kell kérni. És kaptam is volna, ha nem durran el az agyam még a telefonban, miután beolvastatták velem a leletet*.
Szóval adtak volna, persze, kedvesen, _február végére.
Szeptember 12-én.

És akkor most, miután engem érdekel, mi van, választhatok.
1. Kapcsolatokon keresztül (ld. protekció) megoldom a korábbi időpontot. Ez szívességkérések sorozata, tehát hagyjuk.
2. Újra kérem az időpontot, felvértezve a tudással arról, hogy mit kell mondani, mi szerepel a leleten, és majd, amikor kiderül a turpisság, azt mondom, kicsit drámai hangon, hogy bocs, az életem a tét.
Ez hazugság, szóval nincs kedvem.
3. Elmegyek egy orvoshoz, megkérem, hogy írja rá, amit kell. És kifizetem neki a szívesség vizsgálat díját.
Ez még ugye a leginkább járható út, de miután most inkább kifizettem 800 más dolgot a gyerekcipőktől a bábszínházbérletig, nincs kedvem. Na. Van ilyen.

Ez egy. Másrészt meg nem akarok feltenni egy demagóg lemezt, de azért eléggé megugrik a vérnyomásom ennek a verziónak a jogosultságától is. Hogy így kell élni?! Tényleg?

És ha akarok élni, akkor így.

Tudom, hogy anyukám nem tolerálja a mocskos beszédet, de ez akkor is _kurvára kiakasztó.

(Bocs, Mami.)

*Ami nyilván arról szól, hogy a beutaló orvos (meg én, akinek panaszai vannak) szeretné tudni, mi történik a szervezetemben.