És hát igen, az enyémben az egyik durva pont a mosogató alatt van, ahol a kuka mellett sokáig a porszívó lakott, majd annak dobozában zacskók, szatyrok, ajándéktasakok. Aztán tojástartók. És borosüvegek is költöztek oda az idő teltével.
És a szekrény baloldaláról sokáig nem akartam tudomást venni, mert emlékeztem rá, hogy van ott valami, amitől ideges leszek, ha újra megtalálom.
Ha nagyon megerőltettem volna magam, akkor pontosan meg is tudtam volna mondani, mi az, de inkább nem is gondoltam rá. És kerültem is a vele való találkozást, mert tudtam, hogy ha bekövetkezik, akkor egyrészt nagyon rossz lesz, másrészt nem fogom kidobni, hanem
Az utóbbi időben viszont váratlanul nagyon elszánt lettem, simán kidobok és elajándékozok bármit. Ebbe különben most olyan jól belejöttem, hogy a gyerek könyörög, hogy a játékai maradjanak meg. Ennyire persze nem komoly a helyzet, csak a ded kicsit fogékony a drámára. (Zárójel: a napokban, amikor megneszelte, hogy oda akarom adni valakinek azt az etetőszéket, amit babakorú gyerekek használnak, krokodilkönnyeket hullatva, el-elcsukló hangon kérdezte meg, hogy akkor mije marad nagylánykorára, semmije?!)
Szóval ma délután felkötöttem a babos kendőt és mondtam, hogy helló drágáim, eljött az idő, akkor most elköszönünk.
És nagyon hatékonyan kivágtam mindent.
És: az a kis cucc nem volt sehol.
Teljesen euforisztikus hangulatba kerültem. Hát úgy kivágtam ezek szerint már korábban, hogy nem is emlékszem rá. Milyen jó vagyok már?!
És erre a felismerésre éveket vártam. Pocsékolás, komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése