reggel

a nagy úgy köszönt el a kicsitől, hogy szia kisplüss, erre a kicsi kapásból kontrázott, hogy szia nagyplüss.

a világ megállt, az ég kiderült, az élet mégiscsak gyönyörű. 

de jól esik a látszat is, hogy élni mégis érdemes.

van egy lány

és nyugodtan lehetne asszonynak is hívni, de ez mindegy is, mert hát mégis olyan lányos, folyton tolja a világ arcába a kúl fotókat a munkájáról, meg a házáról, meg a férjével szelfiznek a hegyek között, jajj, az egész életük nagyon helyes, igazán tökéletesen áll minden szál haj, minden ruharedő, minden szellő pont úgy fúj náluk, mint a romantikus filmeken.
nemrég valahova együtt értünk oda, persze nálunk hang-, és zűrzavar volt, cseppet sem magazincímlapos a megjelenésünk, és... ami azt illeti, náluk sem. kiszálltak a szürke autójukból hangtalan, színtelenek voltak és végtelenül szomorúak, meg szótlanok. És bementek egy szürke házba. 
Milyen kár a maroknyi illúziókért, milyen rossz már, hogy az élethez nincsenek instafilterek.

ez a hét vasárnap kezdődött

amikor 12 órát dolgoztam, az idő nagy részében ez persze utazásból, gyerekelhelyezési logisztikából*, édes emberekkel való kvaterkázásból és kisebb, de meghatározó mértékű határidőre leadandó szarokból állt, de hát attól még rohadtul elfáradtam, na.

fél kilenc körül értem haza kicsit sírdogáltam amikor nem figyeltem oda, összekészítettem a gyermek hétfői szettjeit és szigorúan elhatároztam, hogy engemnemérdekeldesohatöbbévasárnap. mondjuk ez a soha többé természetesen most vasárnap lesz.

hétfőn reggel nagyon hetykén összeszedtem az ovikoris csomagot (sapkasál, overál, kabát, dzsekikesztyű), a pizsamáját és a kötélugró cuccot (nadrág, póló, cipő, kötél) és büszkén elindítottam a felöltöztetett gyereket, hogy a lépcsőházban még vadásszuk össze a hétvégén szedett gesztenyéket, mert termések kellenek a kreatív óvodai léthez, írtak levelet a napokban a lelkes óvónénik. El is jutottunk a földszintig amikor kitört a balhé, hogy az unikornis fennmaradt. anélkül meg nyilván! nem mehetünk oviba.

Nyilván 10 perces késében is voltunk eddigre már, meg ami engem illet, az idegösszeomlás szélén.

És akkor ez még csak a hétkezdet volt.

Úgyhogy semmiképpen nem fogom bánni, ha elmúlik ez a hét is, ellenben azzal, hogy életemben először vannak glamourkuponjaim, amiket majd azonmód dobok is ki, mert időm nem lesz felhasználni őket egyáltalán.

Legalább majd nem költök, hát örüljünk minden nap annak, aminek lehet meg amink van, az sose árt, hanem addig se gyűlölködünk és bunkózunk másokkal mint a Lipóti Pékség legénysége (lánysága)  - de ezt majd talán máskor mesélem el, hova vezet, ha az ember nem szereti amit csinál.

szeretet, emberek, szeretet, mindig mondom.

* három különböző helyre hozni vinni kötött időhatárokkal, nem úgy van ám az

hosszú idő után

eljutottam piacra. nem volt semmi különleges, de sütött a nap, és kivételesen rohanás nélkül telt a vasárnap délelőtt. remek volt. az egyik árusnál megkérdeztem egy dolog árát, aztán még egyét. Az első 1000 Ft volt, a második 700. Nem szóltam semmit, és ő azt mondta, ha elviszem mindkettőt, 1500.
Erre felnevettem, mert már láttam a történet végét, miszerint további duma nélkül veszem elő a pénztárcámat és fizetek mint egy hülye. 
Az eladó meg felcsattant, hogy mi ezen a vicces, mások örülnek, ha több tárgy vásárlásakor enged, de nem muszáj. És szabályosan bedurcázott.
Alig bírtam neki elmondani hogy megértse  semmi rosszindulat nem volt a nevetésemben, sőt, magamon nevettem, mert ismerem a fajtámat.

És azóta azon gondolkodom, milyen sérültek az emberek, hogy mindenben a rosszat, a bántást, a gúnyt, az élcet és a sértést látják.

És ettől úgy elszomorodom mindig, mert kurvára nem akarok se így élni, se ilyen végtelenül sebzett és keserű lenni.

szeretem azt hinni

magamról, hogy az élet császárnője vagyok.

az életről meg azt, hogy értem van.

ezt rosszabb napjaimon is csak odáig adom le, hogy _egyelőre nem látom, mi miért lesz  jó nekem.

közben valahogy* elment a nyár is.

élünk.

és ha minden _pont így marad, az se baj.



*kurva gyorsan amúgy

a tárgyak néha

olyan szépen mennek el.

az ember magánmitológiájában akad néhány emblematikus dolog bizonyosan. azt a ruhát akkor hordta, azt a cipőt akkor vette, ó, tele van az élet kézzelfogható emlékekkel.

nekem volt egy örök nyaram nem túl rég. aztán követte egy olyan ősz, amiről a földet érés miatt nincs túl sok mondanivalóm, magam számára sem. bizonyos szempontból meg is vagyok lepve, hogy az ember mindent túlél.

így utólag látom, hogy volt valamim, ami - mindennapos használata végett - gyakran a szemem előtt volt, és folyton életben tartotta bennem azt a nyarat.

volt. de már nincs. a használhatatlanságig tönkrement.

ki is kell dobnom.

megszűnik ez az állandó vibrálás, amit a puszta jelenlétével okozott.

és olyan érdekes ez, hogy pont eddig maradt. (kösz, hogy itt volt, kösz, hogy elment.)

mert ez egy fontos nyár.

a kávét

szeretem, de a kávéízű dolgokat nem. a sárgadinnyét utálom, de a sárgadinnyeízű dolgokat szeretem. a meggynek a látványától is csikorog a fogam,de a meggybefőtt szuper.
és ehhez hasonlók,
ma dinnyét akartam venni, és a boltban nem volt, csak sárga, én meg ahhoz lusta voltam, hogy átmenjek a zöldségesbe, ahhoz viszont túlságosan akaratos, hogy ne legyen dinnye.
és vettem sárgát.
és itthon volt sonka.

és most ülök, és nem tudok betelni az érzéssel, hogy ez evés az valódi boldogság, meg hogy a sárgadinnye basszki mámorító. És az új almaecet. Miért nem szólt erről senki?

Ui. ami az örömprojektet illeti, maradjunk annyiban, hogy sokszor örülök.
(és nagyon úgy néz ki, hogy vagy örülök, vagy írok*. a kettő egyelőre nem haver.)

*van még az "azért nem írok mert olyan fáradt vagyok, hogy azt se tudom, mi volt ma" érzés, pl most, de most inkább írok, mint mosogatok (vagy lecsót főzök, mint ahogy még a boltban terveztem).

vasárnap

végtelen örömmel nyugtáztam, hogy van családom, és hogy épp ők azok.

a szombat

ha otthon vagyok, mindig ugyanúgy telik el. A szüleim vannak annyira nagyvonalúak, hogy EGÉSZ délelőttre leléphetek. És hát ez soha, de soha nem tud veszíteni a varázsából, ami azt illeti, a bolhapiac isteni hely, mindig megörvendeztet.

Most is.

pénteken az tetszett

hogy a gyermek masszív.
nem adja fel a görkorcsolyát. nem, és nem.
ő megtanul.
sőt, tud.

jajj, tegnap

de sok örömem volt, választani se tudok.

akkor legyen mondjuk az, hogy a délutáni bébiszitter estéig menedzselte a gyermeket, míg én két emelettel feljebb finom úri társaságban roséfröccsel a kezemben élveztem az életet.

ez nem kis mértékben abból állt, hogy - újra - rájöttem, mekkora szerencsém van a kisbarátaimmal.

és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy a gyermeknek lett görkorcsolyája, amely tényben persze csak annak tudok örülni, hogy ő örül.

nekem meg lett néhány új ruckóm*, éljenek a méretváltó és nagylelkű kisbarátok.

* kicsit úgy tűnik, mintha csak tárgyaknak lehetne örülni, de nem. ez egy komplex örömforrás, nézzük csak meg alaposabban.

szerdai örömöm

számtalan volt, de legyen mondjuk az, hogy végre befejeztem azt, ami már nagyon nyomta a kis vállamat.

ebből az okból (ha már örömök) felmerült bennem a jutalmazási késztetés, és szerencsére rögtön tudtam is, hogy mire vágyom, ha már ilyen jó vagyok velem, és szereztem kupont a drogériába, és be is mentem, és ha már ott voltam, az eredeti jutalom (vízálló szempillaspirál) (!) mellé egy körömlakkot (!)  is vásároltam.
Meg tudom magyarázni.

Egyrészt.

Másrészt lehet, hogy ez megint a hetedik év, amikor lecserélem a szokásaim. És talán eljött a csajoskodás ideje. Jobb későn, ugye.

Na mindegy, a spirálról kiderült, hogy nagy nevével ellentétben meglehetősen felejthető, a lakk illik a barnasághoz, de sose lesz annyi idő a világon, hogy ilyenekkel múlassam,

de legalább örültem, és mivel pont azt akartam,

minden nagyon jól van.

tegnap annak örültem

hogy a nyolcas busz megvárta azt, aki futott utána.

mostanában

folyton fáradt vagyok, és a kor, a társadalom, a tetőtér meg az időjárás ezen mind sajnos nem javít.
és már magamat is állatira unom az idő nagyrészében, ami, mivel nincs választásom ugyancsak elég fárasztó.
és úgy van, hogy durcásan nézem, hogy minek örüljek, mert aminek lehet, ilyen állapotban nagyjából annak se tudok, úgyhogy most erőszakot teszek magamon és dafke örülök.

minden nap egy valami okát ennek le is írom.

el vagyok szánva.

ez lesz az én titkos küldetésem és misszióm, úgy mint tavaly előtt nyáron a nem panaszkodás, tavaly meg az az vagy amit teszel. 

szóval képzeljétek el, tegnap benti szandit kellett vennünk az oviba, mert _hirtelen kinőtte a gyermek (ez is nagy öröm, mindig megörülök a lehetőségnek, nagyon), és bár eredetileg úgy gondoltam, hogy jó lesz valami kis könnyű*, később kissé átgondolva anyukám intelmeit, mely szerint cipőből SOHA ne vegyünk szrt, mégis inkább a szokott boltba indultunk, ahol mindig is, kábé félévente szupinált-kiképzett-csodálatos királylánycipőket vásárolok a lánkának. 

hosszas próbálgatások és hezitálások után** megvettünk egy kék csillogóst.

a dobozon 9700 forint szerepelt, és a boltban sehol nem volt feltüntetve semmilyen akció lehetősége.

tudom, mert ebben csúcs vagyok, sale-helyzetfelismerő képessségem igazán  _elég _jó.

erre fel az eladóember miközben dokumentálta a cserére jogosító papírt, könnyedén azt mondta:

- Ez igazából mérethiányos, úgyhogy 7600 forint. Jó lesz?

Nos, jó volt. És tudom hogy tré dolog pénznek örülni, de én valódi örömöt éreztem.
És a különbözetet betettem a virtuális görkorcsolyaalapba, mert egy meggondolatlan beszélgetés 6 éves kor alatt száz vágyat csinál.



*decathlonos, 5 ezerért mondjuk
** ne legyen-e mégis-e inkább a rózsaszín masnis, amiből nincs harmincas, csak 29-es, de most még nem kicsi, csak ha elhagyjuk a boltot. meg ilyenek

Betonszarkofág

-  Partyzánkodunk (a koncerten, a szerk.).
-  Ez az a csávó, akik annyira szerelmesek a feleségével, hogy nem akartak gyereket.
-  Fogalmam sincs a magánéletéről. A enyém legyen jó. És most annak tűnik.

Ilyen üzeneteket váltunk A Fiúval olykor éjszaka. Bírom, hogy ilyen kedves és bizakodó.

Van új kávéfőzőm. Pont olyan, mint az elődje.

Ez van ezen az őrült nyáron, remélem, ti is jól vagytok.