A mélyhangú lány úgy énekelt az alkonyatban, hogy beleborzongott mindenem. A lemenő nap fényében még élesen látszottak a szomszédos háztetők és a templom tornya is.
Varázslatos volt az este, váratlan ajándék, néhány órával ennek az egésznek a létezéséről még fogalmam sem volt, nem tudtam, hogy ma még itt leszek.
Most pedig, 5 nappal egy szomorú beszélgetés után azt éreztem, hogy jól van. Minden jól van. Még a tompa fájás is jól van. Szép az este, szép az élet, minden megérte, nem is lehetne jobb ma semmi se. Örültem, hogy együtt vagyok azokkal, akiket szeretek, hogy fizikailag nem fáj semmim, hogy nincs meleg, hogy nincs hideg, hogy olyan jól ülök, hogy megvan mindenem, hogy gyönyörű a nyár, hogy előttünk az élet, hogy mi is kellhetne más.
És volt egy kis idő, amíg nem érdekelt, ami volt, és nem riasztott, ami lesz, hogy helyénvalónak tűnt minden.
Hogy ez az este is váratlanul, szépen jött el; hitet adott minden eljövendőre. A templomtorony meg a fények mintha titkos szövetségbe vontak volna az ígérettel, hogy lásd, minden jól van és jó lesz ezután már.
Hogy minden, ami történik, értem történik, ami most még nem látszik, annak is értelme lesz végül, az is visz az úton; odaérek majd, ahova kell.
És az is úgy lesz jó.
"Csak az itt, csak a most. A máskor, a máshol nincsen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése