talán

nem írhatnék erről.
talán nem mesélhetnék róla - mert én sem tudok erről eleget.

De tegnap óta, amióta mégis tudom, azt érzem, így is túl sokat tudok és nem akartam erről egyáltalán, tébolyító az érzés, hogy nem lehet tenni semmit, hogy ilyenek történnek, hogy bárki lehetne most ott.

Három szívecske nyitotta a levélváltásunkat, még meg is hatódtam, milyen szolidáris velem a barátom, akit ritkán látok, tessék, még a távolból is érzi, hogy fejfájás kínoz - de nem az volt, hanem mesélni akart. Hogy hajnalban ért haza, mert egy barátjával volt, a barátja mellett mostanában esténként folyton lenni kell. A feleségének ugyanis az orvosok szerint két napja van hátra. És a lány* bakancslistáján két dolog van:
- Fürödni kádban

- Kakilni otthon

De valószínű már az sem lesz meg neki

Nyilván odafagytam a képernyő elé. És csak néztem, hogy ez mégis hogy. 

Hogy

lehet

ez.  

Kérdeztem, mi a baj. Kiderült, hogy mellrák, áttéttel a méhére, szívére, tüdejére, agyára. Az a fajta, ami 0.3 cm-es daganatból 2 hét alatt fejlődik ki. Nincs rá szűrés.

És én tegnap óta alig tudok másra gondolni, csak a lányra, aki nem olyan régen még tervezett, dolgozott, csekket fizetett be és összejárt a barátaival, talán szerette a U2-t és a régi bútorokat, Nádas Pétert vagy Roald Dahl-t, a sztrapacskát és a pöttyös dolgokat, az éjszakai csendes esőt meg a nyári napfelkeltéket, a színeket, az életet. 

És

ennyi 

volt. 

Úgy tudni, ma megpróbálják teljesíteni a bakancslistáján szereplő dolgokat, bár az orvosok szerint az életébe kerülhet. Nem tudom persze, van-e ilyenkor már tétje bárminek. 

De azt tudom, hogy összecsavarodik a szívem és rettenetesen megvisel, annak ellenére, hogy nem is ismerem. Szinte elszégyelltem magam, hogy nekem itt éppen kamaszkorom legszebb nyara zajlik, ezen a héten kb 15 órát aludtam összesen, imádok élni és úgy szeretem az egész kerek nagy világot.... és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a lány is, talán pont így élne, talán pont így szerette. 

Nem, nincsenek szavak.