Csomószor

amikor belemerülnék a masszív rinyálásba és (jogos) önsajnálatba, az anyukám mindig megjegyzi, diszkréten, de megkerülhetetlenül, hogy bezzeg, amikor ő volt fiatal, és két kisgyerekkel egyedül volt, mert az apám úgy kábé három évig védte a hazát mindenféle laktanyákban minimális eltávozásokkal, és ő dolgozott, és minden este főzött, és nem volt automata mosógép, na, higgyem el, akkor se volt könnyű.

Persze, soha nem mondtam, hogy könnyű lett volna, meg igazából azt is gondolom, hogy én nem hogy gyenge vagyok AZT kibírni, hanem a felétől is önként mentem volna a holdra, de akkor is, ez egy ütős érv arra nézvést, hogy én most inkább fogjam be, mert EZ ahhoz képest lepketánc.

És akkor ilyen napokon, amikor fél hétkor a fáradtságtól úgy támolygok el a gyerekért­* a kedves anyukához, aki vigyáz rá, és a gyerek ott akar maradni vacsorára, és nyilván elvonszolom, mert hogy nézne ki visszaélni a jófejségükkel, és akkor a gyerek idehaza nokedlit kér, amiről tudjuk, hogy kb. bármit előbb megcsinálok, mint ezt a mazochista rohadt cuccot, és meglátom a lakás állapotát, amire ilyenkor napokig nincs erőm az ilyenektől, akkor komolyan azt hiszem, hogy – vessetek meg – de igen, gyenge vagyok, leszarom. És lehet, hogy az se volt könnyű, de ilyenkor volna késztetésem bevonulni a sarokba riddogálni  meg magamat sajnálni, még ha mindez jogtalan is.

A kollégáim arról beszéltek ma, hogy inni nem az igazi egyedül.

Hát, ezt is meg tudnám cáfolni, de nem akarom, nehogy kétségbe essetek és gyengének tartsatok.

Tarthattok különben, éppen semmi sem számít. 

De senki ne aggódjon értem, megyek mosogatni a nokedlis cuccokat. 

*munka ÉS lakógyűlés ÉS munka után