Most az van, hogy én se nagyon hallok magamról, ide-oda pingpongozzuk a gyerekkel a vírusokat egymás közt, ez a negyedik héten egyáltalán nem vicces, hanem meglehetősen ordenáré szavakkal tudnám minősíteni.
Vannak azért projektek, a lánka rövid hajat akart és farsangra készül, éjjel-nappal rajzol, meg annyit dumál, hogy esténként könyörgök neki, hogy hadd aludjak már. És akkor mindig azt mondja, hogy anya, csak még egy dolgot hadd mondjak el, és akkor rendszerint fél óra múlva már zsarolom, fenyegetem, vesztegetem a csöndért. Nem vagyok mintaanya, és mindig el is mondom neki, hogy bármilyen meghökkentő ez, embernek születtem én is. Úgyhogy se polipkarjaim nincsenek, amikor 100 dologért akar ugráltatni egyszerre, se szent nem vagyok, aki boldog mosollyal tűri a rosszalkodást/a butaságokat/hisztit, de főleg nem leszek az, aki tolerálja a zűrös ovis ügyeket. (Azért legyen lovunk/új Barbink/házunk/toronyóránk, mert a Giziéknek is van.)
Meglepő módon elfogadja ezt, és úgy tűnik, szeret is. (Mondjuk nincs választása, ha, ha, ha.)
Van az a kísérlet négy éves gyerekekkel, hogy mutatnak nekik egy darab csokit, és azt mondják: ha tudnak 20 percet várni nélkül, hogy ezt most megennék, kapnak még ugyanennyit a 20 perc elteltével. A mi kísérletünk úgy néz ki, hogy ha egy egész hétig semmilyen édességet nem eszik, kap egy jégvarázsos felsőt (amin rajta van az Olaf is, fontos kitétel).
Nos, kíváncsi vagyok. Egy nap már megvan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése