és akkor persze röhögtem nagyon (mindig nevetek, amikor - egyébként tényleg tök viccesen - mesél dolgokat, beszél rólunk vagy tervez valamit) de azóta beraktam egy mosást, és amíg ott válogattam a ruhákat, nehogy minden "kapni fogjon még egy vaj (vagy más) színű árnyalatot", azon gondolkoztam, hogy basszki, nem is vicces, hanem kurvára realista.
40 vagyok, ő meg 4.
simán lehet, hogy mire ő nagy lesz, én már nem élek.
noha persze örökké fogok élni, nem kell vigasztalni, tudjuk, hogy így lesz - azért kicsit elszomorodtam, és meg is sajnáltam magam ott a fürdő kövén.
meg úgy általában az életet is megsajnáltam, ahogy múlik.
hogy már sose jön el újra a ma reggel se, amikor egy komplett színházi előadást lenyomtam neki a wc előtt, hogy legyen kaki, és ő végignézte kacagva, majd közölte, hogy bocs, kaki nincs, de nem akart előbb szólni, mert érdekes volt.
és sose jön el többé a ma délután, amikor egy ezer éve nem látott barátnőmmel 27 perc alatt, két átszállás közt, a lepattant vasútállomáson a gyerek állandó sivalkodása közepette megvitattuk az élet dolgait, és egymásra csillogott a szemünk, és odaadta a liber mortist, ami, hátöööö, kell nekem valami nagyon nagyon fontoshoz,
meg a múlt kedd se jön el újra, amikor egy még régebbi barátom mondta, hogy felugrik, miután elintézte a dolgait, és este tízkor megjelent egy üveg jégerrel, és rögtön tudtam, hogy bánatunk van, inni fogunk (mondtam már, milyen éles elméjű lány vagyok?), mint a legvadabb egyetemista korunk legnagyobb bánataiban, de pont úgy.
és akkor eszembe jutott ez a dal, és hát dalszöveget blogolni a legalja, pláne Charlie-t, (Jézusom!) tudom, de hát pont ez van benne.
"Ez a nap többször úgyse jön,
elveszik végleg, ha elköszön,
(...)
Ez a nap kétszer úgyse lesz,
csak ma ölel vissza, akit átölelsz
(...)
jajj, rettenetes ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése