Dini

egy éves.  A világ egyik legcukibb kisgyereke, gyönyörű, sosem sír, viszont folyton hatalmasakat kacag, kurjongatva adja a népek tudtára, hogy szép a tulipán, szereti a nővérét és hogy érdekes dolog ez a fagyi. Dini járni tanul. Tegnap este hosszan sétáltunk, egyik kezében a babakocsi rúdja, a másikban az ujjam-formációban, és baromira beállt a derekam azon gondolkoztam, hogy miért nem emlékszem arra a részre (se) amikor az én gyerekem járni tanult. Bizonyára volt olyan rész. Az még megvan, amikor felemeli a fejét, meg átfordul hasról, és a számtalan mászótrükk, de hogy ez a járásdolog hogy volt... Basszus, egyszerűen fogalmam sincs. Nem emlékszem továbbá a küzdelemre a pelenkával - pedig nyilván volt - , és végiggondolva az elmúlt éveket, több mindent is elvesztettem.
Jó, jó, jó. Sűrű évek voltak igazán, amiben a küszöbrágó szerelmi bánat a legeslegenyhébb fájdalommal járó édesbús fejezetnek bizonyult - de hát akkor is. Olyan mélyre nyomtam mindent, hogy őszintén szomorú vagyok, ha ezzel örökre el is tüntettem. Vannak persze fotók és amióta beszél, írom is, de azt a naplót, amit 18 éves korában akartam odaadni, körülbelül két éve ki sem nyitottam. Képtelen vagyok az elmúlt részek tartalmát pótolni. Az a (téves?) képzetem van, hogy interpolálni kell. Meg kell magyaráznom, mi történt. Ezért nem írok. És nem emlékszem.


Ideje visszajönni.