hajnali

fél ötkor, amikor már három órája fent voltunk a lázas gyerekemmel, percenként kapott köhögőrohamot és én nem tudtam már mit csinálni, akkor kénytelen voltam megbékélni a helyzettel, hogy mindaz, amit MUSZÁJ és az is, amit SZERETTEM VOLNA a következő napokban, kuka. Hogy bármi lesz, lázas gyerekkel nem tudok utazni, nem tudom kire hagyni és hát őszintén szólva minden le is van szarva, mert egyedül az fontos, hogy meggyógyuljon. Már világos volt, amikor valamennyire elbóbiskoltunk, de még emlékszem a gyomortáji érzésre, hogy ez akkor is ... övön aluli volt a sorstól. (vagy mindegy kitől.)

Reggel azzal ébredtem, amit a hétfői munkám során egy polcon láttam kitéve. "Isten utat készít ott, ahol úgy tűnik, nincs út."
Miközben készülődtünk az orvoshoz (tegnap is ott kezdtünk és kedden délután is voltunk) csináltam is ennek jegyében egy helyre telefonszámlát, mondom itt kell lennie annak az útnak, hát nem igaz, hogy nem látom. De a végén sem voltam sokkal előbbre, mert akire számítottam, kb. Dániában van vagy tényleg halaszthatatlan dolgokkal tele. Na mondom, szevasz, megpróbáltam, akkor én feladom. Az utolsó hívást már az esélytelenség teljes nyugalmával kezdtem. És először a nap során megcsillant a remény. Visszahívlak, megkérdezem, mondta a mentőangyalunk. És visszahívott, és mondta, hogy oké, akkor keressem meg a szomszéd nénit, nagyon cuki, segít is.
Egy pillanat alatt lezongoráztuk, hogy akkor a péntek megoldva, ha nekem vasárnap dolgom van, akkor előtte már el tud jönni a mami, és marad is.
Szóval volt út. És minden alakul is, ahogy kell. Már nem is lázas folyton, és különböző vesztegetések árán, de beveszi a (tényleg rettenetes ízű) antibiotikumot.

Úgyhogy bízzunk az utakban, csak ezt akartam mondani. Mondjuk azzal, hogy közben megrendeltem azt a nagy lakberendező albumot, amire nincs pénzem, kicsit talán messzire mentem, de addig még akár lehet is. Vagy út hozzá. Ha az út a cél. Vagy mi.