mostanában

a B oldal elérkezésével  egyre többet foglalkoztatnak azok a dolgok, amik nem pénzbe kerülnek. Mondanám, hogy azok, amik értelmet adnak az életnek, de nem akarok patetikus lenni. Pedig hát lényegében azok, amikre meg kellene tanítani a gyerekeket.

Nem csak az enyémet, az összeset. 

De nincs okom (sajnos) arcoskodni, ezeket a dolgokat én sem tudom pontosan. Maradjunk annyiban, hogy törekszem, 

Van egy dal, amit mostanában rongyosra hallgatok. 

Túl sok minden eszembe jut róla ahhoz, hogy elmondjam, miért olyan fontos, de az biztos, hogy benne vannak a gyerekkori nyaraim, amit mindig a nagyszüleimnél töltöttem és (többek között) évekre előre kiolvastam minden kötelező, ajánlott és tiltott irodalmat; benne van az egyetem, amikor kurva nagy hevülettel vitatkoztunk félévekig soha nem hallott Csehov és Molnár Ferenc drámákról és azt hittük hogy mi már mindent láttunk; és benne van, amikor sok évvel később Geszti Péterrel beszélgetve csomó mindenre rájöttem, főleg arra, hogy bizonyos dolgokról lófaszt sem tudok. 

Ne gondoljunk nagy dolgokra. De akkor azok világmegváltók voltak mégis. Ennek egyébként épp 10 éve. 

Szóval mostanában amiatt nem alszom, hogy mit kellene tenni, mondani ahhoz hogy ez a teljesen reménytelen helyzet és ez az ország jó legyen mégis. Hogy a gyerekek ne azon szocializálódjanak, hogy nincs más erő, csak a pénz. Hogy csak az számít, mid van. 

És a felnőttek... Vagy csalnak és hazudnak és harácsolnak, vagy asszisztálnak ahhoz, hogy mások ezt megtegyék. Mert nem számít semmi, csak a pénz. És olyan végtelenül szomorú vagyok attól, hogy nem látom ennek a végét. De az biztos, hogy ezt (pont azért, mert faék egyszerűségű üzenettel operál) lejátszanám minden politikusnak és azoknak, akiken sok múlik. Hogy lássák, az élet nem az, amit megvesznek és megszereznek. 

Szóval ez az. Ebben ér össze a Pál utcai fiúk, amit kb 8 évesen olvastam; az egyetem Molnár Ferenccel; és GP, aki a dalszövegeket írta. 

Én tulajdonképpen nem értem, miért tartunk itt, ha ennyire egyértelműek a dolgok.