anya, én nem voltam felkészülve

a változásra, mondta hatalmas ultramarinkék szemekkel sírva a lánka reggel az oviban, akkor, amikor már úgy el voltam késve, hogy onnan nézve az egész nap reménytelennek tűnt.

mondjuk az is, hogy el tudjak onnan jönni valaha.

csak sírt és kapaszkodott, és zokogva kért, hogy ne menjek el. és az új óvónéni sem nagyon tudta, mit tehetnénk most de legalább mondta, hogy szokja meg a gyerek a változást, hát így fog telni a nyár és akkor én nagyon szomorú voltam.

és aljaskegyetlen módon, amikor egy kicsikét már nem szorított annyira, mint korábban, eljöttem gyorsan és vissza se néztem, csak hallgattam hogy üvölt, és arra gondoltam, micsoda szemétség ez, istenem.

és fájt a szívem igaziból ( lehet hogy csak a sietéstől, ebben a korban már nem rohanunk sehova) és 20 perccel később, amikor bejelentkezett a telefonomon az óvoda úgy bazdmegeltem, mint szódás a lovával, majdnem sokkot kaptam, hogy nesze, mehetek is érte, de csak az új óvónéni volt, hogy nyugodjon meg az anyuka, a gyerek is megnyugodott, csak azért szól, mert látta, hogy "nehéz volt az elválás".

mik vannak a világban, de komolyan, azonnal fizetésemelést követelek a szuper óvónőknek.

meg nekem is természetesen, én mondjuk nem vagyok jó fej, amint az látható, de biztos van valami, amiért megérdemelném, ha nagyon elgondolkoznánk, találnánk indokot, tudom én.