Régi gyanúm

hogy lehetne egyszerűbben élni.

De minek

Mondjuk nem megy, de hátha. 

Ma reggelre például terveztünk egy utazást, busszal, gyerekkel. Nem (olyan) nagy ügy, csináltuk már máskor is. Ébredés után nyilván palacsintát kért a gyermek, miért is kért volna mást, amikor minden hétvégén minden reggel ezt kér. Nyilván el is kellett még pakolnom, soha nem pakolok el időben, hát pont tegnap miért döntöttem volna másképp.

Amivel nem számoltam, az mindezek mellé a telefonom eltűnése volt.

Ami szintén megesett már, az elején, az első egy órában annyira még nem voltam izgatott. 

…Mint lettem a másodikban, az indulás előttiben.

Tűvé tettem az egész lakást, mindent, de mindent átnéztem, hova esnék-bújnék ha telefon lennék. Benéztem a lisztes edénybe, a hűtőbe, a tojástartóba, a kukába, a wc-be, az ágy alá.

Semmi.

Az idő meg haladt.

Úgyhogy halálmegvető bátorsággal úgy döntöttem, hogy telefon NÉLKÜL indulunk el. Akkor is, ha ilyenre 100 éve nem volt példa. Akkor is, ha máskor én még a szeméttel is úgy megyek le, hogy van nálam telefon. (Sose tudni.)

Szóval elmentünk anélkül, és egész úton azon gondolkoztam, hogy ez mennyire félelmetes. Élénken emlékszem ugyanis a kamaszkoromra, amikor még csak a szomszédban volt VEZETÉKES telefon, és ott tudtam a szüleimnek ÜZENETET hagyni, már persze, ha mindenki otthon volt. Hogy napokig nem tudtunk egymásról SEMMIT, és ha találkozót beszéltünk meg, nem lehetett csak úgy lemondani. Hogy micsoda rohadt nagy szervezést igényelt bármit időre egyeztetni, hogy milyen volt például egy órát ülni a Dzsámi előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogy miért nem jön a barátnőm, de nem mertem elmozdulni, hátha közben megérkezik. Pedig akkor már egyetemista voltam.

Ma meg? Az egész életünk a telefonban van. Számokkal, amiket nem tudunk fejből, szóval nem lehet megkérni senkit semmilyen helyzet esetén, hogy légyszi hívd már fel nekem a Zsuzsit. 

Képekkel, amiket végül soha nem mentek le, de ha arra gondolok, hogy eltűnik, befeszülnek az idegeim. 

Üzenetekkel, amik pontosan mutatják, mi történik, és mi a fontos. 

Feljegyzésekkel, amiket feltétlenül meg kell írnom még.

És az idő.

Nincs órám, tehát telefon nélkül azt se tudom, hány óra.

És én (mi) így elindultam. Elindultunk.

Hát ez volt ám csak a Challenge Day! Úgy menni valahova, hogy korábban csak nagyvonalakban beszéltél meg valamit, érkezést, helyszínt – és nem tudsz pontosítani, mert nincs nálad telefon, az valami csuda.

De úgy benne voltam a kalandban, hogy végtelenül nagyvonalú lettem az élettel. És ezt viszont is elvártam. Indulás előtt feltettem az angyalszárnyas nyakláncomat, hát mondom, valami legyen, és nekivágtunk az ismeretlennek.

Amikor hazajöttem, további egy órát töltöttem keresgéléssel, már-már azon voltam, hogy estig ignorálom a kérdést, aztán sötétben majd világít, ha hívnak….

Amikor megtaláltam. Ne, ne is kérdezzétek nem akarok róla beszélni.

A bevetett ágyban.

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. És kész. Érjük be ennyivel.