nem írom itt

de azért csinálom a sajátos missziót, #azvagyamitteszel  - és ma például tőlem szokatlan módon leszólítottam valakit, akit ugyan ismertem korábbról, de azért nem nagyon csevegünk el az időjárásról vagy a kenyér áráról.

de most már hetek óta fülig szaladt a szám, ahányszor megláttam, és mivel közel lakuk egymáshoz, ez kb. naponta megtörtént.

már-már kezdtem magam idiótának érezni ettől, mert láttam, hogy ő viszont nem tudja mire vélni a jókedvemet, de nem tudtam nem örülni neki.

ma meg úgy alakult, hogy jöttünk ki a bevásárlásból (a város másik végén) ő pedig épp befelé tartott. és akkor megint felvidultam. és annyira nyár volt, meg derű meg mit tudom én, hogy köszönés után mondtam neki, hogy nemrég láttuk a színházban. és hát mindig megörülök, amikor látom, bocs.
és akkor a gyermek nekiállt értetlenkedni, hogy kit, anya, kit láttunk a színházban.

- Sir Kán vásárolni megy - mondta ő, és tényleg, be is ment.

Hazáig röhögtem ezen, zseniálisan jófej pasi.

egész nap

hős vagyok, szigorúan tartom magam az elhatározáshoz, hogy idén nyáron fel tudjam venni a cuki KIS ruháimat, és nem is eszem, csak egy kis salátát, és sok vizet iszom hozzá meg kis bort nyáron fontos a sok folyadék;

de eljön az este, elfáradok hősnek lenni meg rohadtul éhes is vagyok és kurva gyorsan megeszek mindent, amit egész nap nem.

ha már így áll, megiszom a maradék bort is, miért ne tenném.

ma úgyis szombat van és harmadika, nagy dolgokat kezdeni elseje kell, de minimum hétfő.

buli van.

Régi gyanúm

hogy lehetne egyszerűbben élni.

De minek

Mondjuk nem megy, de hátha. 

Ma reggelre például terveztünk egy utazást, busszal, gyerekkel. Nem (olyan) nagy ügy, csináltuk már máskor is. Ébredés után nyilván palacsintát kért a gyermek, miért is kért volna mást, amikor minden hétvégén minden reggel ezt kér. Nyilván el is kellett még pakolnom, soha nem pakolok el időben, hát pont tegnap miért döntöttem volna másképp.

Amivel nem számoltam, az mindezek mellé a telefonom eltűnése volt.

Ami szintén megesett már, az elején, az első egy órában annyira még nem voltam izgatott. 

…Mint lettem a másodikban, az indulás előttiben.

Tűvé tettem az egész lakást, mindent, de mindent átnéztem, hova esnék-bújnék ha telefon lennék. Benéztem a lisztes edénybe, a hűtőbe, a tojástartóba, a kukába, a wc-be, az ágy alá.

Semmi.

Az idő meg haladt.

Úgyhogy halálmegvető bátorsággal úgy döntöttem, hogy telefon NÉLKÜL indulunk el. Akkor is, ha ilyenre 100 éve nem volt példa. Akkor is, ha máskor én még a szeméttel is úgy megyek le, hogy van nálam telefon. (Sose tudni.)

Szóval elmentünk anélkül, és egész úton azon gondolkoztam, hogy ez mennyire félelmetes. Élénken emlékszem ugyanis a kamaszkoromra, amikor még csak a szomszédban volt VEZETÉKES telefon, és ott tudtam a szüleimnek ÜZENETET hagyni, már persze, ha mindenki otthon volt. Hogy napokig nem tudtunk egymásról SEMMIT, és ha találkozót beszéltünk meg, nem lehetett csak úgy lemondani. Hogy micsoda rohadt nagy szervezést igényelt bármit időre egyeztetni, hogy milyen volt például egy órát ülni a Dzsámi előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogy miért nem jön a barátnőm, de nem mertem elmozdulni, hátha közben megérkezik. Pedig akkor már egyetemista voltam.

Ma meg? Az egész életünk a telefonban van. Számokkal, amiket nem tudunk fejből, szóval nem lehet megkérni senkit semmilyen helyzet esetén, hogy légyszi hívd már fel nekem a Zsuzsit. 

Képekkel, amiket végül soha nem mentek le, de ha arra gondolok, hogy eltűnik, befeszülnek az idegeim. 

Üzenetekkel, amik pontosan mutatják, mi történik, és mi a fontos. 

Feljegyzésekkel, amiket feltétlenül meg kell írnom még.

És az idő.

Nincs órám, tehát telefon nélkül azt se tudom, hány óra.

És én (mi) így elindultam. Elindultunk.

Hát ez volt ám csak a Challenge Day! Úgy menni valahova, hogy korábban csak nagyvonalakban beszéltél meg valamit, érkezést, helyszínt – és nem tudsz pontosítani, mert nincs nálad telefon, az valami csuda.

De úgy benne voltam a kalandban, hogy végtelenül nagyvonalú lettem az élettel. És ezt viszont is elvártam. Indulás előtt feltettem az angyalszárnyas nyakláncomat, hát mondom, valami legyen, és nekivágtunk az ismeretlennek.

Amikor hazajöttem, további egy órát töltöttem keresgéléssel, már-már azon voltam, hogy estig ignorálom a kérdést, aztán sötétben majd világít, ha hívnak….

Amikor megtaláltam. Ne, ne is kérdezzétek nem akarok róla beszélni.

A bevetett ágyban.

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. És kész. Érjük be ennyivel.

anya, én nem voltam felkészülve

a változásra, mondta hatalmas ultramarinkék szemekkel sírva a lánka reggel az oviban, akkor, amikor már úgy el voltam késve, hogy onnan nézve az egész nap reménytelennek tűnt.

mondjuk az is, hogy el tudjak onnan jönni valaha.

csak sírt és kapaszkodott, és zokogva kért, hogy ne menjek el. és az új óvónéni sem nagyon tudta, mit tehetnénk most de legalább mondta, hogy szokja meg a gyerek a változást, hát így fog telni a nyár és akkor én nagyon szomorú voltam.

és aljaskegyetlen módon, amikor egy kicsikét már nem szorított annyira, mint korábban, eljöttem gyorsan és vissza se néztem, csak hallgattam hogy üvölt, és arra gondoltam, micsoda szemétség ez, istenem.

és fájt a szívem igaziból ( lehet hogy csak a sietéstől, ebben a korban már nem rohanunk sehova) és 20 perccel később, amikor bejelentkezett a telefonomon az óvoda úgy bazdmegeltem, mint szódás a lovával, majdnem sokkot kaptam, hogy nesze, mehetek is érte, de csak az új óvónéni volt, hogy nyugodjon meg az anyuka, a gyerek is megnyugodott, csak azért szól, mert látta, hogy "nehéz volt az elválás".

mik vannak a világban, de komolyan, azonnal fizetésemelést követelek a szuper óvónőknek.

meg nekem is természetesen, én mondjuk nem vagyok jó fej, amint az látható, de biztos van valami, amiért megérdemelném, ha nagyon elgondolkoznánk, találnánk indokot, tudom én.

tényleg erős

volt bennem a szándék a #30napot illetően, és történnek is dolgok, de annyi minden van, és annyira kevés lett a mindentől az idő, hogy kicsit talán túlvállaltam magam ezzel a hosszúra nyúló dologgal.

pillanatnyilag fontosabbnak tűnik, hogy megtekintettük - a gyerek már másodszor - a dzsungel könyve című klasszikust a színházban, és szerelmes lettem a Maugliba* el vagyok ájulva ettől a feldolgozástól.


* nem.
de ha igen, akkor ez már egészen más, ez egy újfajta boldogság. nem érdekel a neve, a kora, nem akarok tudni róla semmit. csak úgy örülök neki, hogy láttam és hogy ilyen kurva jó volt.
imádom ezt, komolyan. 

ősszel

végigkövettem több ember 30 napos kihívását.

Most újra téma, és én azt gondoltam, ezúttal csatlakozom. nem túl bonyolult, de nem is túl egyszerű.

Az ügy közvetlen előzménye, hogy a csodálatos új pöttyös labdánkat egy rendezvényen simán és szó nélkül elvitték, győztem megnyugtatni a gyereket (és megtalálni a labdát).

És mivel dolgoztam, és amúgyis 82 dologra kellett egyszerre figyelnem, elég magasra kúszott bennem az emberutálat. Ami nyilván nincs rendben.

Tekintsük vezeklésnek. Hajt a kíváncsiság egyébként, komolyan.

Mostantól harminc napig #azvagyokamitteszek.

Meglátjuk.

életemben kábé először

azt éreztem egy óvodai ünnepség előtti estén, hogy minden nagyon jól van.

van fekete cipő, hófehér krepp harisnya, vasalt ing a vállfán. (szoknya, pántlika ovis kellék)
ó, mondom, annyira jó vagyok, hát így is lehet ezt. mostantól ilyen leszek. 

reggel támadt az a kósza ötletem, hogy letörlöm a cipőt - előtte nap hoztam haza a munkahelyemről, még megnéztük a furcsa kapocs működését a kollégával, akitől kaptuk - és ahogy kivettem a dobozból, majdnem leálltam a légzéssel hosszútávra.

a cipő, aminek egy nappal korábban még semmi baja sem volt, szétnyílt talppal tátongott a papírok között.

mindezt ovis ünnepség reggelén.

a napon, amikor két helyen dolgozom egyszerre. az egyik másfélórányi útra van. a világ végén térerő nélkül. 

a napon, amikor pisilni is időre megyek, és minden kiszámíthatatlan, az is, hogy visszaérek-e négyre.

hát mindegy. egy kínai bolt még belefért, évi egy alkalomra jó volt ez is.

egyébként is, azelőtti nap vettünk tizenezerért menő nyári szandit (sajnos halványlilát) nem mertem nem feketében vinni a bébit, ha már előtte héten a szülői értekezleten belém verték, hogy FEKETE! ALKALMI! (Más anyukák nyilván merték.)

Vissza is értünk, csak úgy lobogott a hajam a szélben, ahogy diadalmámorral az arcomon suhantam az óvoda felé négy előtt 10 perccel az új cipővel a táskámban - és a bolt előtt szörnyű gyanúm támadt.

Mintha kértek volna süteményt az óvónénik a kertipartira, nem?! Ja, de.

És akkor már a cipő keksz, pufi, ropi, üdítő-kombóval kibővülve vágtattam tovább. és beöltöztettem a lányom csodásba, és hát mit mondjak a cipő kicsi lett a gyerek gyönyörű, szeretek ovisünnepségre bőgni járni. (nem)

Kicsit rontotta a meghatottságom hatásfokát a tény, hogy a gyereknek is bánata volt, amitől egy órán át sírt vigasztalhatatlanul, hogy elmegy az óvónéni, akit imád, anya, sooohaaaaseehheee lehesz többehet ilyehen óvóhnéhénihim....

Nehezen, de meggyőztük, hogy buli van, élvezze, menjen végig az állomásokon, pecsétekért ajándék jár. Nem megcsinálta?! Nem tudom, hol mi volt az eszköz a célhoz, de megszerzett minden pecsétet kb 10 perc alatt. És aztán pöttyös labdát kapott érte, azzal is aludt, de előtte mindenkinek elmondta a kis husinyuszi, hogy megfizetett a labdáért.

Megdolgozott érte, nyilván ezt akarta mondani, csak még nem egyértelműek ezek az árnyalatnyi különbségek az életben, Arany Szívem.

ma voltam fogorvosnál

semmi különös csak a fél életemet töltöm ott kaptam új drótokat a számba.
már egészen közel a beteljesülés, hónapok óta mondja a néni, hogy szerinte nyár elején készen leszünk.

eddig úgy tűnt, ez június végét jelenti.

egyébként meglehetősen nyugodtan és izgalmak nélkül viselem a megpróbáltatásokat, valami különös csillagzat alatt került fel, szabályos megkönnyebbülést hozott mindenféle észérvekkel megmagyarázhatatlan okok miatt, és ez így is maradt.

nos.

ma felmerült valami újabb szabályozandó ügylet, ami miatt lehet hogy nem nyár eleje lesz a nyár eleje.

és hőzöngés nélkül tudomásul is vettem, mondom, ha már eddig eljöttünk, végig is megyünk ezen.
míg ezen lamentáltam, azt mondja a fogorvosnő: sokan kompromisszumot kötöttek már a cél előtt, de mindenki megbánta.

és azóta ezen gondolkozom.
nyilván teljesen más ügyből kifolyólag, de pont ez érdekel mostanában.

hát nem egy fogorvos adta meg a választ?

azt mondja ez az én

csodálatos gyerekem az imént, hogy "anya, ha még élsz, amikor nagy leszek, veszek egy kocsit, és elutazunk".
és akkor persze röhögtem nagyon (mindig nevetek, amikor - egyébként tényleg tök viccesen - mesél dolgokat, beszél rólunk vagy tervez valamit) de azóta beraktam egy mosást, és amíg ott válogattam a ruhákat, nehogy minden "kapni fogjon még egy vaj (vagy más) színű árnyalatot", azon gondolkoztam, hogy basszki, nem is vicces, hanem kurvára realista.

40 vagyok, ő meg 4.

simán lehet, hogy mire ő nagy lesz, én már nem élek.

noha persze örökké fogok élni, nem kell vigasztalni, tudjuk, hogy így lesz - azért kicsit elszomorodtam, és meg is sajnáltam magam ott a fürdő kövén.
meg úgy általában az életet is megsajnáltam, ahogy múlik.

hogy már sose jön el újra a ma reggel se, amikor egy komplett színházi előadást lenyomtam neki a wc előtt, hogy legyen kaki, és ő végignézte kacagva, majd közölte, hogy bocs, kaki nincs, de nem akart előbb szólni, mert érdekes volt.

és sose jön el többé a ma délután, amikor egy ezer éve nem látott barátnőmmel 27 perc alatt, két átszállás közt, a lepattant vasútállomáson a gyerek állandó sivalkodása közepette megvitattuk az élet dolgait, és egymásra csillogott a szemünk, és odaadta a liber mortist, ami, hátöööö, kell nekem valami nagyon nagyon fontoshoz,

meg a múlt kedd se jön el újra, amikor egy még régebbi barátom mondta, hogy felugrik, miután elintézte a dolgait, és este tízkor megjelent egy üveg jégerrel, és rögtön tudtam, hogy bánatunk van, inni fogunk (mondtam már, milyen éles elméjű lány vagyok?), mint a legvadabb egyetemista korunk legnagyobb bánataiban, de pont úgy.

és akkor eszembe jutott ez a dal, és hát dalszöveget blogolni a legalja, pláne Charlie-t, (Jézusom!) tudom, de hát pont ez van benne.

"Ez a nap többször úgyse jön,

elveszik végleg, ha elköszön,

(...)

Ez a nap kétszer úgyse lesz,

csak ma ölel vissza, akit átölelsz

(...)

jajj, rettenetes ez.

a kép

amin két napja röhögök.
Nem tehetek róla, nekem ettől jókedvem lesz.
Ilyen furcsa lány vagyok, most mit csináljunk.
:) 

forrás

a középkorú nő

aki később ér a pénztárhoz, de elénksasszézik a 100 fizetendő tételével, pedig látja, hogy gyerekkel vagyok,

a férfi, aki a saját terét félti a bűztől, de azt gondolja, mások majd megoldják, és richtig ugyanott bagózik félóránként,

az ismeretlen ismerős, aki minden jel szerint gyűlöli a blogomat (és engem), de gyakran megnézi és nem átall gusztustalan üzeneteket küldeni

eléggé bosszantana,

ha nem lenne az idegen lány az étteremben, aki mindig mosolyog, ha meglát bennünket,

a boltban a pénztáros, aki mindig viccel a gyerekkel,

és azok a jó fejek, akik érdek nélkül is megkérdezik, hogy vagyok, és segíthetnek-e valamit.

Az első csoportnak a felsoroltaknál nagyobb öröme sose legyen.
Ja, nincs is, bocs.

hajnali

fél ötkor, amikor már három órája fent voltunk a lázas gyerekemmel, percenként kapott köhögőrohamot és én nem tudtam már mit csinálni, akkor kénytelen voltam megbékélni a helyzettel, hogy mindaz, amit MUSZÁJ és az is, amit SZERETTEM VOLNA a következő napokban, kuka. Hogy bármi lesz, lázas gyerekkel nem tudok utazni, nem tudom kire hagyni és hát őszintén szólva minden le is van szarva, mert egyedül az fontos, hogy meggyógyuljon. Már világos volt, amikor valamennyire elbóbiskoltunk, de még emlékszem a gyomortáji érzésre, hogy ez akkor is ... övön aluli volt a sorstól. (vagy mindegy kitől.)

Reggel azzal ébredtem, amit a hétfői munkám során egy polcon láttam kitéve. "Isten utat készít ott, ahol úgy tűnik, nincs út."
Miközben készülődtünk az orvoshoz (tegnap is ott kezdtünk és kedden délután is voltunk) csináltam is ennek jegyében egy helyre telefonszámlát, mondom itt kell lennie annak az útnak, hát nem igaz, hogy nem látom. De a végén sem voltam sokkal előbbre, mert akire számítottam, kb. Dániában van vagy tényleg halaszthatatlan dolgokkal tele. Na mondom, szevasz, megpróbáltam, akkor én feladom. Az utolsó hívást már az esélytelenség teljes nyugalmával kezdtem. És először a nap során megcsillant a remény. Visszahívlak, megkérdezem, mondta a mentőangyalunk. És visszahívott, és mondta, hogy oké, akkor keressem meg a szomszéd nénit, nagyon cuki, segít is.
Egy pillanat alatt lezongoráztuk, hogy akkor a péntek megoldva, ha nekem vasárnap dolgom van, akkor előtte már el tud jönni a mami, és marad is.
Szóval volt út. És minden alakul is, ahogy kell. Már nem is lázas folyton, és különböző vesztegetések árán, de beveszi a (tényleg rettenetes ízű) antibiotikumot.

Úgyhogy bízzunk az utakban, csak ezt akartam mondani. Mondjuk azzal, hogy közben megrendeltem azt a nagy lakberendező albumot, amire nincs pénzem, kicsit talán messzire mentem, de addig még akár lehet is. Vagy út hozzá. Ha az út a cél. Vagy mi. 

mostanában

a B oldal elérkezésével  egyre többet foglalkoztatnak azok a dolgok, amik nem pénzbe kerülnek. Mondanám, hogy azok, amik értelmet adnak az életnek, de nem akarok patetikus lenni. Pedig hát lényegében azok, amikre meg kellene tanítani a gyerekeket.

Nem csak az enyémet, az összeset. 

De nincs okom (sajnos) arcoskodni, ezeket a dolgokat én sem tudom pontosan. Maradjunk annyiban, hogy törekszem, 

Van egy dal, amit mostanában rongyosra hallgatok. 

Túl sok minden eszembe jut róla ahhoz, hogy elmondjam, miért olyan fontos, de az biztos, hogy benne vannak a gyerekkori nyaraim, amit mindig a nagyszüleimnél töltöttem és (többek között) évekre előre kiolvastam minden kötelező, ajánlott és tiltott irodalmat; benne van az egyetem, amikor kurva nagy hevülettel vitatkoztunk félévekig soha nem hallott Csehov és Molnár Ferenc drámákról és azt hittük hogy mi már mindent láttunk; és benne van, amikor sok évvel később Geszti Péterrel beszélgetve csomó mindenre rájöttem, főleg arra, hogy bizonyos dolgokról lófaszt sem tudok. 

Ne gondoljunk nagy dolgokra. De akkor azok világmegváltók voltak mégis. Ennek egyébként épp 10 éve. 

Szóval mostanában amiatt nem alszom, hogy mit kellene tenni, mondani ahhoz hogy ez a teljesen reménytelen helyzet és ez az ország jó legyen mégis. Hogy a gyerekek ne azon szocializálódjanak, hogy nincs más erő, csak a pénz. Hogy csak az számít, mid van. 

És a felnőttek... Vagy csalnak és hazudnak és harácsolnak, vagy asszisztálnak ahhoz, hogy mások ezt megtegyék. Mert nem számít semmi, csak a pénz. És olyan végtelenül szomorú vagyok attól, hogy nem látom ennek a végét. De az biztos, hogy ezt (pont azért, mert faék egyszerűségű üzenettel operál) lejátszanám minden politikusnak és azoknak, akiken sok múlik. Hogy lássák, az élet nem az, amit megvesznek és megszereznek. 

Szóval ez az. Ebben ér össze a Pál utcai fiúk, amit kb 8 évesen olvastam; az egyetem Molnár Ferenccel; és GP, aki a dalszövegeket írta. 

Én tulajdonképpen nem értem, miért tartunk itt, ha ennyire egyértelműek a dolgok. 

anyák napja

alkalmából fogadom, hogy többé nem eszem el a gyerek elől az édességet, és nem leszek rá ideges olyan miatt, amit pontosan ugyanúgy csinálnék szívem szerint én is (bőgnék, mikor hazamegy a nagyi).

ennél több most nemigen telik tőlem, mert felzabáltam egy csomó édességet szomorúságomban, amiért ma hazament a nagyi.

Dini

egy éves.  A világ egyik legcukibb kisgyereke, gyönyörű, sosem sír, viszont folyton hatalmasakat kacag, kurjongatva adja a népek tudtára, hogy szép a tulipán, szereti a nővérét és hogy érdekes dolog ez a fagyi. Dini járni tanul. Tegnap este hosszan sétáltunk, egyik kezében a babakocsi rúdja, a másikban az ujjam-formációban, és baromira beállt a derekam azon gondolkoztam, hogy miért nem emlékszem arra a részre (se) amikor az én gyerekem járni tanult. Bizonyára volt olyan rész. Az még megvan, amikor felemeli a fejét, meg átfordul hasról, és a számtalan mászótrükk, de hogy ez a járásdolog hogy volt... Basszus, egyszerűen fogalmam sincs. Nem emlékszem továbbá a küzdelemre a pelenkával - pedig nyilván volt - , és végiggondolva az elmúlt éveket, több mindent is elvesztettem.
Jó, jó, jó. Sűrű évek voltak igazán, amiben a küszöbrágó szerelmi bánat a legeslegenyhébb fájdalommal járó édesbús fejezetnek bizonyult - de hát akkor is. Olyan mélyre nyomtam mindent, hogy őszintén szomorú vagyok, ha ezzel örökre el is tüntettem. Vannak persze fotók és amióta beszél, írom is, de azt a naplót, amit 18 éves korában akartam odaadni, körülbelül két éve ki sem nyitottam. Képtelen vagyok az elmúlt részek tartalmát pótolni. Az a (téves?) képzetem van, hogy interpolálni kell. Meg kell magyaráznom, mi történt. Ezért nem írok. És nem emlékszem.


Ideje visszajönni.