anyák napja

alkalmából fogadom, hogy többé nem eszem el a gyerek elől az édességet, és nem leszek rá ideges olyan miatt, amit pontosan ugyanúgy csinálnék szívem szerint én is (bőgnék, mikor hazamegy a nagyi).

ennél több most nemigen telik tőlem, mert felzabáltam egy csomó édességet szomorúságomban, amiért ma hazament a nagyi.

Dini

egy éves.  A világ egyik legcukibb kisgyereke, gyönyörű, sosem sír, viszont folyton hatalmasakat kacag, kurjongatva adja a népek tudtára, hogy szép a tulipán, szereti a nővérét és hogy érdekes dolog ez a fagyi. Dini járni tanul. Tegnap este hosszan sétáltunk, egyik kezében a babakocsi rúdja, a másikban az ujjam-formációban, és baromira beállt a derekam azon gondolkoztam, hogy miért nem emlékszem arra a részre (se) amikor az én gyerekem járni tanult. Bizonyára volt olyan rész. Az még megvan, amikor felemeli a fejét, meg átfordul hasról, és a számtalan mászótrükk, de hogy ez a járásdolog hogy volt... Basszus, egyszerűen fogalmam sincs. Nem emlékszem továbbá a küzdelemre a pelenkával - pedig nyilván volt - , és végiggondolva az elmúlt éveket, több mindent is elvesztettem.
Jó, jó, jó. Sűrű évek voltak igazán, amiben a küszöbrágó szerelmi bánat a legeslegenyhébb fájdalommal járó édesbús fejezetnek bizonyult - de hát akkor is. Olyan mélyre nyomtam mindent, hogy őszintén szomorú vagyok, ha ezzel örökre el is tüntettem. Vannak persze fotók és amióta beszél, írom is, de azt a naplót, amit 18 éves korában akartam odaadni, körülbelül két éve ki sem nyitottam. Képtelen vagyok az elmúlt részek tartalmát pótolni. Az a (téves?) képzetem van, hogy interpolálni kell. Meg kell magyaráznom, mi történt. Ezért nem írok. És nem emlékszem.


Ideje visszajönni.

minden

remek,  a gyerek extracuki csak néha akarok inkább nyugdíjas lenni már;  elsőkörös lett egy filmünk egy fesztiválon, ami tavaly ilyenkor készült és nagyon szerettem mindent, ami vele járt; váratlanul már csak két hónap van hátra a fognyűvésből; tele vagyok dologgal; tinilányos izgalommal szerelmes számokat küldözgetek a fiúmnak, imádok élni.


mondjuk teljesen jellemzően nem írok lószart se, a jóllét nem termékeny, úgy néz ki. meg unalmas is, tudom.
na, ilyenek vannak.
remélem, ti is jól vagytok.

tegnap

ültem egy helyen, vártam, hogy dolgozhassak, haladjunk, menjen az élet, húzzunk vissza gyorsan a munkahelyemre, mindegy, legyen valami.
10 percet vártunk, és 100 jobb dolgot fel tudtam volna sorolni, mit tudnék csinálni 10 perc alatt. és akkor egyszercsak mondom, de hülye vagyok, na nem?
hát örüljek már, vegyek levegőt, nézzek körül, pihenjek.
mert milyen jó nekem.
élünk, van új karkötőm mit ennünk, laknunk, millió gyerek közül is pont az enyémet választanám.

minden van, minden jó.

milyen hülyeség az, mindig várni valamire.
az élet most van.
az mindig most van, csütörtök reggel, meg kedd délután.
úgyhogy nem várok a nyárra se, kit érdekel.
most jó. és kész.

én egy akkora

amatőr vagyok, de komolyan. Ha kicsit is számon tartanám az életünk, akkor mondjuk sejthettem volna, hogy a karácsonyi Jézus-ügy húsvétkor vesz majd igazán durva fordulatot az események láncolatából fakadóan.
De én úgy el vagyok havazva megint, hogy tegnap raktam ki a csodálatos festett tojásokat is, ráébredve, hogy ha most nem, akkor egy hét múlva már késő, és nagyjából az ajándékkal is ez van, de azt inkább el se mesélem, annyira ... kemény.
Szóval, Jézus.

Nyilván nem jutott eszembe, hogy most a feltámadást is el kell magyaráznom. Úgy tekintettem erre az ünnepre, hogy egyelőre jön a nyúl a jó gyerekekhez, aztán kész, minden más keresztény - és további vallások további vonatkozásai majd a későbbi években.
Persze.
Ma az óvodából jövet a gyerek a magától értetődő módon elővett, hogy "ha Jézus magára vette az emberek bűnét, akkor miért kellett meghalnia? És hogyan halt meg?"
Kicsit hezitáltam, hogy mennyire decens magyarázat a "pont azért" meg hogy hogyan lehet megúszni a kereszthalál-kérdést, de az én gyerekem nem vár hosszan magyarázatokra, nincs ideje, hogy az anyja kitaláljon négy évesekre szabott történeteket.  Már kiabált is (Fő utca, munka utáni csúcsforgalom): ANYAAAAA! Hogy halt meg Jézus?! Tudom, hogy tudod!!!

Próbáltam időt nyerni, hogy otthon mindent elmagyarázok, becsszó, de ez nem bizonyult elég jó alkunak. (Meg az se, hogy inkább elmondom, hogy születnek a kisbabák.)

Teljesen felzaklatott a dolog, komolyan. És ez egy átlagos, semmi különös óvoda.

És akkor ne igyon az ember. 

Csomószor

amikor belemerülnék a masszív rinyálásba és (jogos) önsajnálatba, az anyukám mindig megjegyzi, diszkréten, de megkerülhetetlenül, hogy bezzeg, amikor ő volt fiatal, és két kisgyerekkel egyedül volt, mert az apám úgy kábé három évig védte a hazát mindenféle laktanyákban minimális eltávozásokkal, és ő dolgozott, és minden este főzött, és nem volt automata mosógép, na, higgyem el, akkor se volt könnyű.

Persze, soha nem mondtam, hogy könnyű lett volna, meg igazából azt is gondolom, hogy én nem hogy gyenge vagyok AZT kibírni, hanem a felétől is önként mentem volna a holdra, de akkor is, ez egy ütős érv arra nézvést, hogy én most inkább fogjam be, mert EZ ahhoz képest lepketánc.

És akkor ilyen napokon, amikor fél hétkor a fáradtságtól úgy támolygok el a gyerekért­* a kedves anyukához, aki vigyáz rá, és a gyerek ott akar maradni vacsorára, és nyilván elvonszolom, mert hogy nézne ki visszaélni a jófejségükkel, és akkor a gyerek idehaza nokedlit kér, amiről tudjuk, hogy kb. bármit előbb megcsinálok, mint ezt a mazochista rohadt cuccot, és meglátom a lakás állapotát, amire ilyenkor napokig nincs erőm az ilyenektől, akkor komolyan azt hiszem, hogy – vessetek meg – de igen, gyenge vagyok, leszarom. És lehet, hogy az se volt könnyű, de ilyenkor volna késztetésem bevonulni a sarokba riddogálni  meg magamat sajnálni, még ha mindez jogtalan is.

A kollégáim arról beszéltek ma, hogy inni nem az igazi egyedül.

Hát, ezt is meg tudnám cáfolni, de nem akarom, nehogy kétségbe essetek és gyengének tartsatok.

Tarthattok különben, éppen semmi sem számít. 

De senki ne aggódjon értem, megyek mosogatni a nokedlis cuccokat. 

*munka ÉS lakógyűlés ÉS munka után  

annyi levelet

meg kellene írnom hirtelen válaszul a múltkori reakciókra, hogy annyi idő a világon nincs.
ez nem panasz és nem sírok ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem hanem dicsekszem, hogy milyen (ilyen) barátaim vannak, akik gondot fordítanak és ügyelnek rám. és olyan jó nekem. 

igen, igen, tudjuk hogyan élünk, tudjuk mink van és nem kell se hasonlítani, se méricskélni, se panaszkodni, se dicsekedni.
tudjuk ezt mind, meg azt is, hogy kell élni jól. aztán mi van.

most majdnem káromkodtam is, de már az anyukám is szóvá tette, hogy feltétlenül csak mocskos szájjal és szavakkal tudom-e elképzelni az írói karrieremet, úgyhogy egyelőre jólnevelten (nem) írok.

addig is vegyünk példát a gyerekről, aki mindenből viccet csinál. persze nem annak szánja.
csak ilyen fajta.

neki Sir Kán az például Zsír Kán.

Érthető is ez valahol, na.

ami bent, az kint

Nem nagyon értem én az embereket. Jó, jó, ez végülis nem új. Sose ment túl jól, ha arról van szó, én tényleg hülyébb naivabb vagyok a sokévi átlagnál. De ez a mostani, ez mindent visz.
Olvastátok többen az utolsó előtti bejegyzést, abban az volt a teszt, hogy érthető-e. (Mert a barátnőm, akivel általában olvastatom a dolgaimat, arra speciel azt mondta, hogy nehézkes. És akkor kikerült a blogra, és azt gondoltam, a visszajelzésekből majd látom, mi van.)


Mostani állás szerint egy, az enyémnél kissé látogatottabb oldalon (muhahaha) ugyanez a cikk 1378 megosztásnál tart. Na, csak még egyszer, az én kedvemért. Ezerháromszázhetvennyolc.
Ennyi ember gondolta úgy, hogy nem csak érti, hanem valami miatt fontosnak is tartotta, hogy megossza a saját oldalán.
Akár ez jó is lehetne, ha az idők folytán, az elmúlt egy évben, az ott megjelent harminc cikk után nem szoktam volna rá idióta módon a kommentolvasásra.
Az előbbiekben jelzett írás (1378!) nem csak megosztásokban erős, hanem negatív kommentekben is.
Ezekből - csak a legfontosabb sarokpontokat kiemelve - kiderül például, hogy sznob vagyok, sznobnak nevelem a gyereket is, kurvára unalmasan, érdektelenül és szarul írok, egyáltalán: mit gondolok, ki a faszt érdekel, hogy mink van, mink nincs.

Ezen már a megjelenéskor meglehetősen duzzogtam, amire a fiúm tőle telhető kedvességgel és érzékenységgel annyit reagált, hogy "aki kimegy a reflektorfénybe..." Addigra nyilván az állapotom azt az egyedül elfogadható reakciót engedte, hogy rá is kiakadtam (ld. látens lekurvázás). Muszáj volt valakin levezetni a feszültséget, van ilyen, nna.
De mondott ennél (később) okosabbat is, amikor azt mondta, hogy ez nem rólam szól nézzem meg ki mondta. Nyilvánvaló, hogy mindenki a saját szűrőjén keresztül olvassa a dolgokat.
A saját világod jelentősen meghatározza, mit hogyan engedsz be, miben mit látsz.
Ami sért, ami bánt, azzal dolgod is van. Volt. Vagy lesz.

Szóval ne hörögjek. Még ha sznob is vagyok. 

De azért áruljátok el, mi élvezet van abban, hogy idegenekkel köcsögösködünk? Ismeretlenül leírjuk, beszólunk neki, fikázzuk. (Még akkor is, ha nem tetszik, amit csinál.?)
Megmondom neki, hogy seggfej. És akkor jobb?
Jobb, tényleg?
Lehet hogy akkor rá fogok szokni. (Nem.)

Nem bírom ezt megszokni, ezt a kollektív gyűlöletmissziót. És nem is akarom. Úgyhogy igen, sznob vagyok, annak nevelem a gyereket is, szarul is írok, meg érdektelen is vagyok, de leszarom. Inkább mindez együtt,  mintsem internetes portálokon fikázós kommentekkel maszturbáló tahó legyek.
Hát, csak ennyit akartam mondani, köszönöm a figyelmet.

Jajj, hát közben meg ünnep is van, tavasz is lesz. Meg életünk legszebb nyara idén is, mi gondunk hát.
:)

az utóbbi

idő legjobb filmje. vagy az, ami a legnagyobb hatással volt rám. vagy teljesen mindegy, nézzétek meg.

prűdeknek azért nem ajánlott.

imádom

a gyereket. A nyilvánvaló káromkodásra, amit épp hallottam biciklizés közben ("de szar ez az út") végig tagadott, és nem is volt hajlandó elismételni, mit mondott, csak azt hajtogatta, hogy "azt mondtam anya, az út göröngyös". Kezdett elborulni az agyam, és mondtam, hogy hallottam, mondja meg nyugodtan, esszel kezdődik.
A gyerek hatalmas szemekkel rám nézett és tök nyugodtan belemondta az arcomba, hogy "göröngyösz".

És én nem csaptam agyon. Hát, win-win.

aztán kaptam

duguláselhárító cuccot, meg csokit, mi kéne még.



(vannak mondjuk tippjeim, például hathatna is a szer. az volna a tökéletes boldogság. ja, ja, tudom, sokat akarok.)

Valentin-napra

pedig ilyet kérek.
Valami van, a szódabikarbóna ecet kombó már nem működik* a mosdóban, tök nomád az életünk, csak a fürdőkádra korlátozódik a víznyerés. Na de most!
Éljen a romantika, éljen a duguláselhárítás.
Még mondja valaki, hogy nem vagyok vicces lány.

*bizonyos szempontból eléggé vége is van a világnak, ha már a szódabikarbóna nem képes problémákat megoldani, nem tudom, mit várhatunk még, valószínűleg nem túl sokat. de most nem akarom egy dugulásból levezetni a Schopenhaueri siralomvölgyet  pedig volna rá késztetésem.

ha sokáig

nem találkozom valakivel, akkor simán előfordul, hogy elfelejtem, honnan ismerem. Ezért nem tudom, tegeződünk, magázódunk, mit csinálunk. És akkor rettenetes találkozni, mert van olyan, hogy ezt mind be kell vallani.
Aztán, ha piacon vagyok, annyira nem nézek senkire, hogy úgy meg főleg képtelenség bárkit azonosítani.
Szóval alapból is vannak a felismeréssel problémáim, hát még, ha irreális a feladat.

Tegnap épp állok valami kincsesbánya kellős közepén a kedvenc piacomon, és rám köszön valaki, Teljes névvel, húsz centiről, amit nem lehet ignorálni. (Bár meglehetősen volna kedvem ilyenkor különben.) Visszaköszöntem és nagyon néztem, honnan az ismeretség. Nem tudok úgy nézni, hogy ne látsszon, mit nézek, ezért magyarázkodásra késztettem az ismeretlent.
Nem ismerem meg? - kérdezi. Volt óvónőm. Helyettesítő, egy évig.

Majdnem visszakérdeztem, hogy kiscsoportban-e legalább, de nem akartam bunkó lenni.

Biztosan vannak ilyen zsenik, akik mindenkit felismernek egész valahavolt életükből, de sajnos én nem. Szóval bocsánat, igazán.

legalább a gyereknek legyen esze

nincsenek mostanában könnyű napok, nem is értem, semmi nem indokolja ezt a szívást  a rengeteg felpörgött dolgot, milyen lesz az év, ha a "nyugodt" év eleje depressziós köldöknézésbe taszít?

az állandó fizikai fájdalom noha nem túl erős, de némiképp magyarázat a felfokozott idegállapotomra, amivel tegnap lekaptam a gyereket a tíz körméről. először, mert kiderült, hogy kábé egy flakonnyi tusfürdővel (az enyémmel) mosdatta le az állatait, majd mert kiderült hogy a fogselymem is játék lett (ezt csak fogszabályzósok érthetik), aztán mert pizsamában csúszkált a padlón. 

szóval ordítottam, mint a sakál  emelt hangon kértem számon, hogy mi ez már. 

persze sírt. 

hatalmas könnyekkel és tök komolyan mondta, hogy "anya, én még kicsi vagyok, ne haragudj, nem tudok minden szabályt." 

tessék, a recept, ha igazán rosszul akarja magát érezni az ember. légy tahó, és erre gyere rá egyedül. 

a facebook

azért jó, mert szól, hogy hányan rejtették el a bejegyzéseket hány napja nem írtam, és konkrétan ilyen dumát használ:  Az oldal kedvelői már 7 napja nem hallottak rólad. 
Most az van, hogy én se nagyon hallok magamról, ide-oda pingpongozzuk a gyerekkel a vírusokat egymás közt, ez a negyedik héten egyáltalán nem vicces, hanem meglehetősen ordenáré szavakkal tudnám minősíteni.
Vannak azért projektek, a lánka rövid hajat akart és farsangra készül, éjjel-nappal rajzol, meg annyit dumál, hogy esténként könyörgök neki, hogy hadd aludjak már. És akkor mindig azt mondja, hogy anya, csak még egy dolgot hadd mondjak el, és akkor rendszerint fél óra múlva már zsarolom, fenyegetem, vesztegetem a csöndért. Nem vagyok mintaanya, és mindig el is mondom neki, hogy bármilyen meghökkentő ez, embernek születtem én is. Úgyhogy se polipkarjaim nincsenek, amikor 100 dologért akar ugráltatni egyszerre, se szent nem vagyok, aki boldog mosollyal tűri a rosszalkodást/a butaságokat/hisztit, de főleg nem leszek az, aki tolerálja a zűrös ovis ügyeket. (Azért legyen lovunk/új Barbink/házunk/toronyóránk, mert a Giziéknek is van.)
Meglepő módon elfogadja ezt, és úgy tűnik, szeret is. (Mondjuk nincs választása, ha, ha, ha.)

Van az a kísérlet négy éves gyerekekkel, hogy mutatnak nekik egy darab csokit, és azt mondják: ha tudnak 20 percet várni nélkül, hogy ezt most megennék, kapnak még ugyanennyit a 20 perc elteltével. A mi kísérletünk úgy néz ki, hogy ha egy egész hétig semmilyen édességet nem eszik, kap egy jégvarázsos felsőt (amin rajta van az Olaf is, fontos kitétel).

Nos, kíváncsi vagyok. Egy nap már megvan.