életemben kábé először

azt éreztem egy óvodai ünnepség előtti estén, hogy minden nagyon jól van.

van fekete cipő, hófehér krepp harisnya, vasalt ing a vállfán. (szoknya, pántlika ovis kellék)
ó, mondom, annyira jó vagyok, hát így is lehet ezt. mostantól ilyen leszek. 

reggel támadt az a kósza ötletem, hogy letörlöm a cipőt - előtte nap hoztam haza a munkahelyemről, még megnéztük a furcsa kapocs működését a kollégával, akitől kaptuk - és ahogy kivettem a dobozból, majdnem leálltam a légzéssel hosszútávra.

a cipő, aminek egy nappal korábban még semmi baja sem volt, szétnyílt talppal tátongott a papírok között.

mindezt ovis ünnepség reggelén.

a napon, amikor két helyen dolgozom egyszerre. az egyik másfélórányi útra van. a világ végén térerő nélkül. 

a napon, amikor pisilni is időre megyek, és minden kiszámíthatatlan, az is, hogy visszaérek-e négyre.

hát mindegy. egy kínai bolt még belefért, évi egy alkalomra jó volt ez is.

egyébként is, azelőtti nap vettünk tizenezerért menő nyári szandit (sajnos halványlilát) nem mertem nem feketében vinni a bébit, ha már előtte héten a szülői értekezleten belém verték, hogy FEKETE! ALKALMI! (Más anyukák nyilván merték.)

Vissza is értünk, csak úgy lobogott a hajam a szélben, ahogy diadalmámorral az arcomon suhantam az óvoda felé négy előtt 10 perccel az új cipővel a táskámban - és a bolt előtt szörnyű gyanúm támadt.

Mintha kértek volna süteményt az óvónénik a kertipartira, nem?! Ja, de.

És akkor már a cipő keksz, pufi, ropi, üdítő-kombóval kibővülve vágtattam tovább. és beöltöztettem a lányom csodásba, és hát mit mondjak a cipő kicsi lett a gyerek gyönyörű, szeretek ovisünnepségre bőgni járni. (nem)

Kicsit rontotta a meghatottságom hatásfokát a tény, hogy a gyereknek is bánata volt, amitől egy órán át sírt vigasztalhatatlanul, hogy elmegy az óvónéni, akit imád, anya, sooohaaaaseehheee lehesz többehet ilyehen óvóhnéhénihim....

Nehezen, de meggyőztük, hogy buli van, élvezze, menjen végig az állomásokon, pecsétekért ajándék jár. Nem megcsinálta?! Nem tudom, hol mi volt az eszköz a célhoz, de megszerzett minden pecsétet kb 10 perc alatt. És aztán pöttyös labdát kapott érte, azzal is aludt, de előtte mindenkinek elmondta a kis husinyuszi, hogy megfizetett a labdáért.

Megdolgozott érte, nyilván ezt akarta mondani, csak még nem egyértelműek ezek az árnyalatnyi különbségek az életben, Arany Szívem.

ma voltam fogorvosnál

semmi különös csak a fél életemet töltöm ott kaptam új drótokat a számba.
már egészen közel a beteljesülés, hónapok óta mondja a néni, hogy szerinte nyár elején készen leszünk.

eddig úgy tűnt, ez június végét jelenti.

egyébként meglehetősen nyugodtan és izgalmak nélkül viselem a megpróbáltatásokat, valami különös csillagzat alatt került fel, szabályos megkönnyebbülést hozott mindenféle észérvekkel megmagyarázhatatlan okok miatt, és ez így is maradt.

nos.

ma felmerült valami újabb szabályozandó ügylet, ami miatt lehet hogy nem nyár eleje lesz a nyár eleje.

és hőzöngés nélkül tudomásul is vettem, mondom, ha már eddig eljöttünk, végig is megyünk ezen.
míg ezen lamentáltam, azt mondja a fogorvosnő: sokan kompromisszumot kötöttek már a cél előtt, de mindenki megbánta.

és azóta ezen gondolkozom.
nyilván teljesen más ügyből kifolyólag, de pont ez érdekel mostanában.

hát nem egy fogorvos adta meg a választ?

azt mondja ez az én

csodálatos gyerekem az imént, hogy "anya, ha még élsz, amikor nagy leszek, veszek egy kocsit, és elutazunk".
és akkor persze röhögtem nagyon (mindig nevetek, amikor - egyébként tényleg tök viccesen - mesél dolgokat, beszél rólunk vagy tervez valamit) de azóta beraktam egy mosást, és amíg ott válogattam a ruhákat, nehogy minden "kapni fogjon még egy vaj (vagy más) színű árnyalatot", azon gondolkoztam, hogy basszki, nem is vicces, hanem kurvára realista.

40 vagyok, ő meg 4.

simán lehet, hogy mire ő nagy lesz, én már nem élek.

noha persze örökké fogok élni, nem kell vigasztalni, tudjuk, hogy így lesz - azért kicsit elszomorodtam, és meg is sajnáltam magam ott a fürdő kövén.
meg úgy általában az életet is megsajnáltam, ahogy múlik.

hogy már sose jön el újra a ma reggel se, amikor egy komplett színházi előadást lenyomtam neki a wc előtt, hogy legyen kaki, és ő végignézte kacagva, majd közölte, hogy bocs, kaki nincs, de nem akart előbb szólni, mert érdekes volt.

és sose jön el többé a ma délután, amikor egy ezer éve nem látott barátnőmmel 27 perc alatt, két átszállás közt, a lepattant vasútállomáson a gyerek állandó sivalkodása közepette megvitattuk az élet dolgait, és egymásra csillogott a szemünk, és odaadta a liber mortist, ami, hátöööö, kell nekem valami nagyon nagyon fontoshoz,

meg a múlt kedd se jön el újra, amikor egy még régebbi barátom mondta, hogy felugrik, miután elintézte a dolgait, és este tízkor megjelent egy üveg jégerrel, és rögtön tudtam, hogy bánatunk van, inni fogunk (mondtam már, milyen éles elméjű lány vagyok?), mint a legvadabb egyetemista korunk legnagyobb bánataiban, de pont úgy.

és akkor eszembe jutott ez a dal, és hát dalszöveget blogolni a legalja, pláne Charlie-t, (Jézusom!) tudom, de hát pont ez van benne.

"Ez a nap többször úgyse jön,

elveszik végleg, ha elköszön,

(...)

Ez a nap kétszer úgyse lesz,

csak ma ölel vissza, akit átölelsz

(...)

jajj, rettenetes ez.

a kép

amin két napja röhögök.
Nem tehetek róla, nekem ettől jókedvem lesz.
Ilyen furcsa lány vagyok, most mit csináljunk.
:) 

forrás

a középkorú nő

aki később ér a pénztárhoz, de elénksasszézik a 100 fizetendő tételével, pedig látja, hogy gyerekkel vagyok,

a férfi, aki a saját terét félti a bűztől, de azt gondolja, mások majd megoldják, és richtig ugyanott bagózik félóránként,

az ismeretlen ismerős, aki minden jel szerint gyűlöli a blogomat (és engem), de gyakran megnézi és nem átall gusztustalan üzeneteket küldeni

eléggé bosszantana,

ha nem lenne az idegen lány az étteremben, aki mindig mosolyog, ha meglát bennünket,

a boltban a pénztáros, aki mindig viccel a gyerekkel,

és azok a jó fejek, akik érdek nélkül is megkérdezik, hogy vagyok, és segíthetnek-e valamit.

Az első csoportnak a felsoroltaknál nagyobb öröme sose legyen.
Ja, nincs is, bocs.

hajnali

fél ötkor, amikor már három órája fent voltunk a lázas gyerekemmel, percenként kapott köhögőrohamot és én nem tudtam már mit csinálni, akkor kénytelen voltam megbékélni a helyzettel, hogy mindaz, amit MUSZÁJ és az is, amit SZERETTEM VOLNA a következő napokban, kuka. Hogy bármi lesz, lázas gyerekkel nem tudok utazni, nem tudom kire hagyni és hát őszintén szólva minden le is van szarva, mert egyedül az fontos, hogy meggyógyuljon. Már világos volt, amikor valamennyire elbóbiskoltunk, de még emlékszem a gyomortáji érzésre, hogy ez akkor is ... övön aluli volt a sorstól. (vagy mindegy kitől.)

Reggel azzal ébredtem, amit a hétfői munkám során egy polcon láttam kitéve. "Isten utat készít ott, ahol úgy tűnik, nincs út."
Miközben készülődtünk az orvoshoz (tegnap is ott kezdtünk és kedden délután is voltunk) csináltam is ennek jegyében egy helyre telefonszámlát, mondom itt kell lennie annak az útnak, hát nem igaz, hogy nem látom. De a végén sem voltam sokkal előbbre, mert akire számítottam, kb. Dániában van vagy tényleg halaszthatatlan dolgokkal tele. Na mondom, szevasz, megpróbáltam, akkor én feladom. Az utolsó hívást már az esélytelenség teljes nyugalmával kezdtem. És először a nap során megcsillant a remény. Visszahívlak, megkérdezem, mondta a mentőangyalunk. És visszahívott, és mondta, hogy oké, akkor keressem meg a szomszéd nénit, nagyon cuki, segít is.
Egy pillanat alatt lezongoráztuk, hogy akkor a péntek megoldva, ha nekem vasárnap dolgom van, akkor előtte már el tud jönni a mami, és marad is.
Szóval volt út. És minden alakul is, ahogy kell. Már nem is lázas folyton, és különböző vesztegetések árán, de beveszi a (tényleg rettenetes ízű) antibiotikumot.

Úgyhogy bízzunk az utakban, csak ezt akartam mondani. Mondjuk azzal, hogy közben megrendeltem azt a nagy lakberendező albumot, amire nincs pénzem, kicsit talán messzire mentem, de addig még akár lehet is. Vagy út hozzá. Ha az út a cél. Vagy mi. 

mostanában

a B oldal elérkezésével  egyre többet foglalkoztatnak azok a dolgok, amik nem pénzbe kerülnek. Mondanám, hogy azok, amik értelmet adnak az életnek, de nem akarok patetikus lenni. Pedig hát lényegében azok, amikre meg kellene tanítani a gyerekeket.

Nem csak az enyémet, az összeset. 

De nincs okom (sajnos) arcoskodni, ezeket a dolgokat én sem tudom pontosan. Maradjunk annyiban, hogy törekszem, 

Van egy dal, amit mostanában rongyosra hallgatok. 

Túl sok minden eszembe jut róla ahhoz, hogy elmondjam, miért olyan fontos, de az biztos, hogy benne vannak a gyerekkori nyaraim, amit mindig a nagyszüleimnél töltöttem és (többek között) évekre előre kiolvastam minden kötelező, ajánlott és tiltott irodalmat; benne van az egyetem, amikor kurva nagy hevülettel vitatkoztunk félévekig soha nem hallott Csehov és Molnár Ferenc drámákról és azt hittük hogy mi már mindent láttunk; és benne van, amikor sok évvel később Geszti Péterrel beszélgetve csomó mindenre rájöttem, főleg arra, hogy bizonyos dolgokról lófaszt sem tudok. 

Ne gondoljunk nagy dolgokra. De akkor azok világmegváltók voltak mégis. Ennek egyébként épp 10 éve. 

Szóval mostanában amiatt nem alszom, hogy mit kellene tenni, mondani ahhoz hogy ez a teljesen reménytelen helyzet és ez az ország jó legyen mégis. Hogy a gyerekek ne azon szocializálódjanak, hogy nincs más erő, csak a pénz. Hogy csak az számít, mid van. 

És a felnőttek... Vagy csalnak és hazudnak és harácsolnak, vagy asszisztálnak ahhoz, hogy mások ezt megtegyék. Mert nem számít semmi, csak a pénz. És olyan végtelenül szomorú vagyok attól, hogy nem látom ennek a végét. De az biztos, hogy ezt (pont azért, mert faék egyszerűségű üzenettel operál) lejátszanám minden politikusnak és azoknak, akiken sok múlik. Hogy lássák, az élet nem az, amit megvesznek és megszereznek. 

Szóval ez az. Ebben ér össze a Pál utcai fiúk, amit kb 8 évesen olvastam; az egyetem Molnár Ferenccel; és GP, aki a dalszövegeket írta. 

Én tulajdonképpen nem értem, miért tartunk itt, ha ennyire egyértelműek a dolgok. 

anyák napja

alkalmából fogadom, hogy többé nem eszem el a gyerek elől az édességet, és nem leszek rá ideges olyan miatt, amit pontosan ugyanúgy csinálnék szívem szerint én is (bőgnék, mikor hazamegy a nagyi).

ennél több most nemigen telik tőlem, mert felzabáltam egy csomó édességet szomorúságomban, amiért ma hazament a nagyi.

Dini

egy éves.  A világ egyik legcukibb kisgyereke, gyönyörű, sosem sír, viszont folyton hatalmasakat kacag, kurjongatva adja a népek tudtára, hogy szép a tulipán, szereti a nővérét és hogy érdekes dolog ez a fagyi. Dini járni tanul. Tegnap este hosszan sétáltunk, egyik kezében a babakocsi rúdja, a másikban az ujjam-formációban, és baromira beállt a derekam azon gondolkoztam, hogy miért nem emlékszem arra a részre (se) amikor az én gyerekem járni tanult. Bizonyára volt olyan rész. Az még megvan, amikor felemeli a fejét, meg átfordul hasról, és a számtalan mászótrükk, de hogy ez a járásdolog hogy volt... Basszus, egyszerűen fogalmam sincs. Nem emlékszem továbbá a küzdelemre a pelenkával - pedig nyilván volt - , és végiggondolva az elmúlt éveket, több mindent is elvesztettem.
Jó, jó, jó. Sűrű évek voltak igazán, amiben a küszöbrágó szerelmi bánat a legeslegenyhébb fájdalommal járó édesbús fejezetnek bizonyult - de hát akkor is. Olyan mélyre nyomtam mindent, hogy őszintén szomorú vagyok, ha ezzel örökre el is tüntettem. Vannak persze fotók és amióta beszél, írom is, de azt a naplót, amit 18 éves korában akartam odaadni, körülbelül két éve ki sem nyitottam. Képtelen vagyok az elmúlt részek tartalmát pótolni. Az a (téves?) képzetem van, hogy interpolálni kell. Meg kell magyaráznom, mi történt. Ezért nem írok. És nem emlékszem.


Ideje visszajönni.

minden

remek,  a gyerek extracuki csak néha akarok inkább nyugdíjas lenni már;  elsőkörös lett egy filmünk egy fesztiválon, ami tavaly ilyenkor készült és nagyon szerettem mindent, ami vele járt; váratlanul már csak két hónap van hátra a fognyűvésből; tele vagyok dologgal; tinilányos izgalommal szerelmes számokat küldözgetek a fiúmnak, imádok élni.


mondjuk teljesen jellemzően nem írok lószart se, a jóllét nem termékeny, úgy néz ki. meg unalmas is, tudom.
na, ilyenek vannak.
remélem, ti is jól vagytok.

tegnap

ültem egy helyen, vártam, hogy dolgozhassak, haladjunk, menjen az élet, húzzunk vissza gyorsan a munkahelyemre, mindegy, legyen valami.
10 percet vártunk, és 100 jobb dolgot fel tudtam volna sorolni, mit tudnék csinálni 10 perc alatt. és akkor egyszercsak mondom, de hülye vagyok, na nem?
hát örüljek már, vegyek levegőt, nézzek körül, pihenjek.
mert milyen jó nekem.
élünk, van új karkötőm mit ennünk, laknunk, millió gyerek közül is pont az enyémet választanám.

minden van, minden jó.

milyen hülyeség az, mindig várni valamire.
az élet most van.
az mindig most van, csütörtök reggel, meg kedd délután.
úgyhogy nem várok a nyárra se, kit érdekel.
most jó. és kész.

én egy akkora

amatőr vagyok, de komolyan. Ha kicsit is számon tartanám az életünk, akkor mondjuk sejthettem volna, hogy a karácsonyi Jézus-ügy húsvétkor vesz majd igazán durva fordulatot az események láncolatából fakadóan.
De én úgy el vagyok havazva megint, hogy tegnap raktam ki a csodálatos festett tojásokat is, ráébredve, hogy ha most nem, akkor egy hét múlva már késő, és nagyjából az ajándékkal is ez van, de azt inkább el se mesélem, annyira ... kemény.
Szóval, Jézus.

Nyilván nem jutott eszembe, hogy most a feltámadást is el kell magyaráznom. Úgy tekintettem erre az ünnepre, hogy egyelőre jön a nyúl a jó gyerekekhez, aztán kész, minden más keresztény - és további vallások további vonatkozásai majd a későbbi években.
Persze.
Ma az óvodából jövet a gyerek a magától értetődő módon elővett, hogy "ha Jézus magára vette az emberek bűnét, akkor miért kellett meghalnia? És hogyan halt meg?"
Kicsit hezitáltam, hogy mennyire decens magyarázat a "pont azért" meg hogy hogyan lehet megúszni a kereszthalál-kérdést, de az én gyerekem nem vár hosszan magyarázatokra, nincs ideje, hogy az anyja kitaláljon négy évesekre szabott történeteket.  Már kiabált is (Fő utca, munka utáni csúcsforgalom): ANYAAAAA! Hogy halt meg Jézus?! Tudom, hogy tudod!!!

Próbáltam időt nyerni, hogy otthon mindent elmagyarázok, becsszó, de ez nem bizonyult elég jó alkunak. (Meg az se, hogy inkább elmondom, hogy születnek a kisbabák.)

Teljesen felzaklatott a dolog, komolyan. És ez egy átlagos, semmi különös óvoda.

És akkor ne igyon az ember. 

Csomószor

amikor belemerülnék a masszív rinyálásba és (jogos) önsajnálatba, az anyukám mindig megjegyzi, diszkréten, de megkerülhetetlenül, hogy bezzeg, amikor ő volt fiatal, és két kisgyerekkel egyedül volt, mert az apám úgy kábé három évig védte a hazát mindenféle laktanyákban minimális eltávozásokkal, és ő dolgozott, és minden este főzött, és nem volt automata mosógép, na, higgyem el, akkor se volt könnyű.

Persze, soha nem mondtam, hogy könnyű lett volna, meg igazából azt is gondolom, hogy én nem hogy gyenge vagyok AZT kibírni, hanem a felétől is önként mentem volna a holdra, de akkor is, ez egy ütős érv arra nézvést, hogy én most inkább fogjam be, mert EZ ahhoz képest lepketánc.

És akkor ilyen napokon, amikor fél hétkor a fáradtságtól úgy támolygok el a gyerekért­* a kedves anyukához, aki vigyáz rá, és a gyerek ott akar maradni vacsorára, és nyilván elvonszolom, mert hogy nézne ki visszaélni a jófejségükkel, és akkor a gyerek idehaza nokedlit kér, amiről tudjuk, hogy kb. bármit előbb megcsinálok, mint ezt a mazochista rohadt cuccot, és meglátom a lakás állapotát, amire ilyenkor napokig nincs erőm az ilyenektől, akkor komolyan azt hiszem, hogy – vessetek meg – de igen, gyenge vagyok, leszarom. És lehet, hogy az se volt könnyű, de ilyenkor volna késztetésem bevonulni a sarokba riddogálni  meg magamat sajnálni, még ha mindez jogtalan is.

A kollégáim arról beszéltek ma, hogy inni nem az igazi egyedül.

Hát, ezt is meg tudnám cáfolni, de nem akarom, nehogy kétségbe essetek és gyengének tartsatok.

Tarthattok különben, éppen semmi sem számít. 

De senki ne aggódjon értem, megyek mosogatni a nokedlis cuccokat. 

*munka ÉS lakógyűlés ÉS munka után  

annyi levelet

meg kellene írnom hirtelen válaszul a múltkori reakciókra, hogy annyi idő a világon nincs.
ez nem panasz és nem sírok ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem hanem dicsekszem, hogy milyen (ilyen) barátaim vannak, akik gondot fordítanak és ügyelnek rám. és olyan jó nekem. 

igen, igen, tudjuk hogyan élünk, tudjuk mink van és nem kell se hasonlítani, se méricskélni, se panaszkodni, se dicsekedni.
tudjuk ezt mind, meg azt is, hogy kell élni jól. aztán mi van.

most majdnem káromkodtam is, de már az anyukám is szóvá tette, hogy feltétlenül csak mocskos szájjal és szavakkal tudom-e elképzelni az írói karrieremet, úgyhogy egyelőre jólnevelten (nem) írok.

addig is vegyünk példát a gyerekről, aki mindenből viccet csinál. persze nem annak szánja.
csak ilyen fajta.

neki Sir Kán az például Zsír Kán.

Érthető is ez valahol, na.

ami bent, az kint

Nem nagyon értem én az embereket. Jó, jó, ez végülis nem új. Sose ment túl jól, ha arról van szó, én tényleg hülyébb naivabb vagyok a sokévi átlagnál. De ez a mostani, ez mindent visz.
Olvastátok többen az utolsó előtti bejegyzést, abban az volt a teszt, hogy érthető-e. (Mert a barátnőm, akivel általában olvastatom a dolgaimat, arra speciel azt mondta, hogy nehézkes. És akkor kikerült a blogra, és azt gondoltam, a visszajelzésekből majd látom, mi van.)


Mostani állás szerint egy, az enyémnél kissé látogatottabb oldalon (muhahaha) ugyanez a cikk 1378 megosztásnál tart. Na, csak még egyszer, az én kedvemért. Ezerháromszázhetvennyolc.
Ennyi ember gondolta úgy, hogy nem csak érti, hanem valami miatt fontosnak is tartotta, hogy megossza a saját oldalán.
Akár ez jó is lehetne, ha az idők folytán, az elmúlt egy évben, az ott megjelent harminc cikk után nem szoktam volna rá idióta módon a kommentolvasásra.
Az előbbiekben jelzett írás (1378!) nem csak megosztásokban erős, hanem negatív kommentekben is.
Ezekből - csak a legfontosabb sarokpontokat kiemelve - kiderül például, hogy sznob vagyok, sznobnak nevelem a gyereket is, kurvára unalmasan, érdektelenül és szarul írok, egyáltalán: mit gondolok, ki a faszt érdekel, hogy mink van, mink nincs.

Ezen már a megjelenéskor meglehetősen duzzogtam, amire a fiúm tőle telhető kedvességgel és érzékenységgel annyit reagált, hogy "aki kimegy a reflektorfénybe..." Addigra nyilván az állapotom azt az egyedül elfogadható reakciót engedte, hogy rá is kiakadtam (ld. látens lekurvázás). Muszáj volt valakin levezetni a feszültséget, van ilyen, nna.
De mondott ennél (később) okosabbat is, amikor azt mondta, hogy ez nem rólam szól nézzem meg ki mondta. Nyilvánvaló, hogy mindenki a saját szűrőjén keresztül olvassa a dolgokat.
A saját világod jelentősen meghatározza, mit hogyan engedsz be, miben mit látsz.
Ami sért, ami bánt, azzal dolgod is van. Volt. Vagy lesz.

Szóval ne hörögjek. Még ha sznob is vagyok. 

De azért áruljátok el, mi élvezet van abban, hogy idegenekkel köcsögösködünk? Ismeretlenül leírjuk, beszólunk neki, fikázzuk. (Még akkor is, ha nem tetszik, amit csinál.?)
Megmondom neki, hogy seggfej. És akkor jobb?
Jobb, tényleg?
Lehet hogy akkor rá fogok szokni. (Nem.)

Nem bírom ezt megszokni, ezt a kollektív gyűlöletmissziót. És nem is akarom. Úgyhogy igen, sznob vagyok, annak nevelem a gyereket is, szarul is írok, meg érdektelen is vagyok, de leszarom. Inkább mindez együtt,  mintsem internetes portálokon fikázós kommentekkel maszturbáló tahó legyek.
Hát, csak ennyit akartam mondani, köszönöm a figyelmet.

Jajj, hát közben meg ünnep is van, tavasz is lesz. Meg életünk legszebb nyara idén is, mi gondunk hát.
:)