a legszürreálisabb karácsony díjat minden bizonnyal ez kapja majd*. Nekem pedig nincsenek nagy vágyaim, csak legyen együtt mind, akit szeretek, azt' jó napot. Na, ez a része legalább meg is volt (köszönöm Jézuska) - az már terven kívüli, de cserébe minden jóért betudható kvázi áldozat volt, hogy a szentestét (annak éjszakáját) fertelmes kínok között, természetellenes állapotban** a legkisebb helyiségben töltöttem. Nem szolgáltam szerintem erre rá, most mért: más is eszik kocsonyát, töltött káposztát, halászlét, kacsacombot, nem?! Ja, hogy beosztva? Oké, nekem az anyám zseniálisan főz és ritkán látom, majd még megsértem, hogy nem eszem a főztjéből, így gondoltátok? De legalább inni azt mértékkel ittam - ez már a jelek szerint viszont nem nagyon nyomott a latban. Eljött aztán karácsony első napja. Nos. Erről nem sokat tudok mesélni, mert még előző este mesemondás közben beállt a hátam - ezzel együtt különösen nagy teljesítmény volt az ezt követő éjszaka - és másnapra szerintem be is lázasodtam, meg mindenféle más bajaim is lettek, tehát ágyban, párnák közt, kábulatban telt a nap, csak a fájdalmaim ébresztettek fel időnként: úgy is, mint széthasadó fej, forgó gyomor, beszakadó hát. Még a gyerek is lábujjhegyen járt, értékeltem is ezt mód felett.
Egész napos élelmem csak egy kis főtt répa, krumpli (de sós!: christmas de lux), estefelé gyümölcs volt. Aztán, bár nem tudtuk, mi a baj, de egy alvóflex (by J) mindenre megoldás (by Mami) és igazuk is lett. Nagy szerencse, hogy a második napra emberformát tudtam ölteni, mert ekkor vissza kellett érkezzek a bázisra. Busszal. Ó, csodás találmány ez.
Nos. Aki nem bírja a naturális részleteket, azt most hagyja abba. Tényleg.
Én ugyanis még nem voltam teljesen jól, de ez egy átszállással negyed óra híján három órás út. De úgy gondoltam, hogy egyrészt muszáj, másrészt meg a saját testemnek könnyebben vagyok ura, mint ahogy egy négy évessel általában boldogulni lehet. Na. Ez nem mindig van így, ezt is be kellett látni valamikor.
Szóval az átszállás az félút körül van. Eddigre már rendkívül jól szórakoztam, mert az első buszon az utolsó 20 percre felszállt egy lánka, aki ízes-mázos boldogságban nyomta telefonon az esti frigy részleteit.
- Babaaaa, van pénzeeeed? Na ne csinááááld, tudom, hogy van. Kifizeted az utamat? Figyelj, akkor meghívsz egy kávéra? Hát hova? Csak van nyitva egy kocsma? Hogyhogy hol, hát a pályaudvaron!
Ne mondd, hogy onnan is ki vagy tiltva! Akkor felmegyünk hozzád! Jó lesz? Baba, jó lesz, na!
Nagyszerű volt, komolyan.
A következő busz érkezéséig volt fél órám, na, mondom, ezt nem is lehetne másra használni, mint amire való. Ismerem ennek a pályaudvarnak az ilyesféle vonatkozásait, tehát először az Utasellátó nevű klasszikusban próbálkoztam. Ó, az egy élmény volt. Mint egy hetvenes évekbeli film díszlete. Belépve köszöntem. Senki meg se rezzent. Se a kissé mákonyos pultosnő, se a hasonló állapotban pultot támasztó 3 vendég. Megálltam a pult előtt és vártam, hogy ügyet vessenek rám. A nő csak szigorúan koncentrálva töltögette a Fantát egy üvegpohárba, emlékszem, van úgy, hogy ittasan az ember szénsavasat kíván. Miután hosszan nem értem el az ingerküszöbüket, és láttam is, hogy nincs is, amiért jöttem, muszáj volt felkeresnem azt a helyet, amit pont el akartam kerülni. Nagyon igazam volt, de ezt akkor még nem tudtam. Úgy kezdődik, hogy tök sötétben az ember a telefonjával kiolvassa a (helyesírási hibákban nem szűkölködő) szöveget, miszerint 150 forint a bejutás. Csak 100 és 50 forintos érméket fogad az egyébként fém postaládának kinéző rendszer, tehát még hezitálhatunk kicsit, hogy kell-e annyira, hogy bedőljünk ennek a nyilvánvaló megtévesztésnek. De kell. Nos. A tök sötétben hatalmas a szerencséd: van két olyan érméd. Bedobod. És basszki, nyílik. Bemész. és olyan sötét van, hogy megáll benned az ütő. Vársz. megállt ütővel, és nem történik semmi. És akkor újra előtúrod a telefonodat, megkeresed a villanykapcsolókat és nekiesel az összesnek. Semmi. És akkor még mindig döntési helyzetben vagy, hogy továbbviszed még két órát, vagy kipróbálod magad a sötétben.
Én akkora hős vagyok, de komolyan.
Persze, hogy rápróbáltam. Telefonnal, kézitáskával, hátizsákkal, télikabátban beevickéltem a két előhelyiséges női mosdónak nevezett hát... nem is tudom, mibe, és nagyon elmésen úgy döntöttem, hogy mindenhova viszem a mózsikat is. Ha erre ott valaki rákérdez, nem tudtam volna megmagyarázni, de az élet engem igazolt. Alighogy megkezdtem a manővert (télikabát a nyakamban, lábaim szinte zárva, hogy a nadrágom se érje az édes anyaföldet) hallom ám, hogy valaki nagyon be akar jutni. A hangok alapján úgy vélem, ajtóberúgással érte el a sikert, a további hangok alapján valószínűsítem, hogy hányt is. Menet közben. Én eközben, azzal a gyenge gyomrommal (némi krumplival -de sóssal!) az öklendező hangfoszlányokat rosszul tűrve azon gondolkoztam, hogy miben vagyok jobb: láb közé célzásban, vagy a pisiabbahagyással párhuzamosan tudok-e 180 fokot fordulni hirtelen és úgy célozni?
A helyzet aztán kulminált: némi bélmozgásra utaló hangok még szűrődtek, de aztán, bárki volt is az, távozott. Ja, nem tudni, mitől, eddigre valahogy lett villany. Az előtérben. De a semmihez képest ez milyen jó volt! Magas ég!
Na. Innentől csodás volt a hazaút, karácsony második napja van, köszönt és minden jót kíván, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán.
* esélyes még a két évvel ezelőtti, amikor elvittem sétálni a kisgyereket, hogy ne találkozzunk a Jézuskával, de a gyerek elaludt és vagy 5 kilométert vittem az ölemben, mert a hidat, amin keresztül rövidíteni akartam, időközben megszüntették a folyó felett, így muszáj volt megkerülni az egész tavat.
** amennyiben az a természetes, hogy a fejünk van feljebb
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése