Sajnos

a múltheti trauma, amit a gyermek okozott saját születésnapján számomra, nem tette lehetővé, hogy hamarabb beszámoljak a szülinapi eseményekről, és most is erősen gondolkozom, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá.

Ez egy olyan szülinap volt, és most nem dicsekszem, amit még az öregotthonban is hüledezve fogok mesélni a Jenő bácsiknak, hogy az volt az Drágáim, az a nap, amikor félrement minden.

Mert az úgy volt, hogy mielőtt felvirradt a nap, én már zörgős (de legalább aranyszínű) papírba csomagoltam a tengernyi ajándékot, amitől a szállóvendégünk kicsit ingerült volt, de hát nem neki volt szülinapja – és mire valóságosan felkelt a nap, már a karomon egyensúlyozva a telefonomat, meg az ajándékok egy részét mentem ébreszteni az ünnepeltet. A telefonban a Halász Judit néni énekelte a vonatkozó dalt, és én szívem minden szeretetével köszöntöttem is a négyévessé lett nagylányt. Aki kivételesen hajlandó volt öltözni és szót fogadni, mert tudta, hogy még ovi előtt elhozzuk a cukrászdából a miniontortát hatezerért. Most ne menjünk bele, hogy szükség van-e közös ünneplésre a csoportban, megoszlik erről a véleményem magamnak is. Látva a gyerek örömét persze minden megér mindent, megalkuszom egy ezred másodperc alatt, ugyanakkor viszont felmerül bennem a kétely, hogy ha most ez van, hova jutunk érettségitájt, de hát mindegy, majd járok szakemberhez, vagy asztrológushoz, vagy mit tudom én, majd kijövünk ebből is.

Ami tehát a napnak ezt a részét illeti, csodálatosan telt a következő mintegy 10 óra, amíg haza nem értünk. Az én nagyravágyó kedves kisleányom már korábban (alig egy hónapon át folytatólagosan) jelezte, hogy a szülinap úgy szülinap, ha otthon is van torta, tehát a 620 dolgom közepette és egy rendkívül jószándékú kollégának köszönhetően lett még egy torta, meg héliumos lufik, elvégre bazmeg szülinap.

Aznap még egy Mikulásünnepségre is hivatalosak voltunk, ez viszonylagosan lezajlott emlékezetes botrányok nélkül, bár roppantul be voltam rezelve, hogy a gyerek a felkínált szalonna vagy szaloncukor opcióból nem az utóbbit fogja választani. De itt még tudott viselkedni. Otthon azonban bekövetkezett a pokol.

Mondjuk én kezdtem.

Tisztelt Bíróság! Esküszöm, csakis a jószándék vezetett, amikor kb. egy hónappal ezelőtt megvásároltam a 4-es számot gyertyából, amit a torta tetejére kívántam applikálni. Esküszöm, hogy jóhiszeműen jártam el akkor is, amikor azt a szart elrejtettem.

Igen, kitaláltátok, jól elrejtettem. Aznap este 20 percig kerestem dühtől egyre vörösödő fejjel, a gyerek egyre élénkülő követelőzésétől némileg szétesve azt a gyertyát, a vége felé már motyogtam is, ilyen leszek nyilván 40 év múlva, „de hát hova tenném, ha el akarnám dugni?” Miután az egész lakás összes zugát feltúrtam, és persze nem lett meg, kissé felemás megoldással mindent bedugtam gyertya gyanánt a tortába.

Az éngyerekemet viszont nem olyan fából faragták, hogy félmegoldásokkal beérje. Tehát teljes erőbedobással hisztizett, hogy nem ilyen lovat tortát, nem ilyen gyertyát akart. De nem ez volt a legrosszabb különben. Hanem a kérdés, amit úgy kaptam, hogy alig álltam a remegő, kisszoknyás lábamon a fáradtságtól: „Mi az igazi meglepetés?”

Egy ilyen nap után. 

Szóval én mostanában nem akarok több szülinapot, karácsonyt, ünnepet, köszönöm. 

Mondjuk, ha addigra előkerül, a 4-es gyertya mostantól 10 éven át felhasználható az én tortáimon. Hát, ebben a korban már mindennek tudni kell örülni, Jenő bácsik.