mentális

és alkotói válságban vagyok/vagy a hülyeségnek a termékeny fokán, még nem egyértelmű. Az elmúlt egy hónapban kétszer derült ki valamiről, aminek létezésében sziklaszilárdan (hivatkozási alap gyanánt egyébként) hittem, hogy nincs.
Hogy nem létezik.
Az egyik egy dráma volt, amire egy cikkben hivatkozni akartam, ezért egy hónapnyi aktív kutatás után végül nem átallottam egyetemi tanáromhoz fordulni, mondja már meg, mi az. A másik meg egy klasszis írónő az életemet meghatározó teóriája, amire minden szerelembe eséskor és helyette hivatkozom. Hogy de hát nekem olyan kell. Én anélkül sehová, Én anélkül semmit, senkivel.

És nincs.

Se egyik, se másik.

Bolhaszar az emberiségnek, tudom, de nekem a fél életem ezek bűvkörében telt el. Úgyhogy most megírom AZT a drámát, meg közzéteszem azt a tézist, amiről azt hittem, már fel van találva.

Legalább vannak céljaim.

Bár elég idegesítő, hogy mi lehet még az álomszép egyetemista koromban, amiről még ugyanígy ki fog derülni, hogy fikció. Jó, nem.
Kevés dologban hittem mindigis.
De azok legalább ilyenek voltak.