egy
hideg péntek délelőtt kezdődött.
Megelőzte ezt a hosszas, szisztematikus és rendkívül lázas kutatás, melynek
során ismerősöket, ismerősök ismerőseit zaklattam kétségbeesetten, nem
ismernek-e egy pont nekem valót?!
Számtalan kudarcot
vallott beszélgetés után jött el ő. Az igazi. Az egyetlen. Első találkozásunk
vidáman telt, és gyorsan, könnyedén búcsúztunk. Második alkalommal nagyon
izgatott voltam, amikor hívtam. Végül ott is hagytam a lakásomban.
Viszonyunk ezennel
szintet lépett.
Amikor nálam volt, a
lakásban áradt a meleg, a szívekben az öröm. Megígérte, hogy minden rendben
lesz. És én hittem neki. Napokig vidáman éltem, mígnem újra találkoztunk. Órákat
töltött nálam, amíg ott volt, minden újra rendben volt, a világ ígéretes
helynek tűnt. Kapcsolatunkban aztán eljött a pont, amikor kulcsot is adtam neki
a lakáshoz, dolgom volt, nem tudtam vele maradni, de akartam, hogy ő maradjon.
Másnap reggel elküldtem neki a kapukódot is. Eddigre már kívülről ismerte a
lakás minden zegét-zugát. Tudta, hogy nem vagyok az a tipp-topp háziasszony és
hogy életünk meglehetősen hektikus, de megértő volt és elfogadó. Igyekezett
segíteni, amiben tudott. Óránként beszéltünk telefonon. Már nem bíztatott.
Szívembe lassan aggodalom
költözött. Viszonyunk hűvös-udvariassá vált.
Most várom, hogy
visszaadja a kulcsot.
Remélem, ha elmegy is, a
meleg megmarad.
Ó, azok a csélcsap
kazánszerelők!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése