lélektanilag

még megértem magam meg a motivációim, de ez az egész helyzet máskülönben nehezen védhető.
Az utolsó napjaim (EGY HETET) a kazánszerelővel töltöttem, szegény majdnem itt is lakott már, de hát értsünk meg engem is, soha nem is nagyon voltam hozzászokva, hogy tartósan idegeneket kerülgessek az összes szférámban. Amikor vissza kellett szerezni a pótkulcsomat, hogy odaadhassam a szerelőnek, az eléggé megviselt, de hát ekkor még előttem volt a történet java, mit sem tudtam az életről.
De igazából nem ezt akarom elmondani, hanem hogy mennyire nem tudtam emiatt se, meg az elmúlt két heti munkám végett se azonosulni ezzel a karácsony-témával. Meleg se volt meg szeretet se kedvem se, a végére pénzem se, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, aludni se lesz hol, hát hiányzott ez a móka, mint egy falat kenyér.  Senkinek nem volt időm ajándékokon gondolkozni, mert nyilván túl későn álltam volna neki, ha idén neki tudtam volna állni, de már azt se. Van akinek megvan az ajándéka korábbról, na azok csak a postára nem jutottak el. A lánkának (szintén korábban) akartam valami nagyszerű ajándékot, felfújt arccal gondoltam a fekete pénteken, hogy lószart se fog pörgő-forgó színpompás teknőst kapni hétezerért, mert NEM és kész, erre (a kazánsztori kipattanása előtti éjszakán) megrendeltem neki egy sokkal nagyobb lószart tizenkettőért. Mentségemre legyen mondva, egyrészt ez az álma, másrészt meg nagyon is jól tettem, mert a később bekövetkezett események tükrében ez zseniális megoldásnak bizonyult.
Na de a lényeg. Hogy nekem milyen isteni barátaim vannak?!
Meg vagyok hatódva, komolyan. Kénytelen vagyok elhinni, hogy kedvelnek, mert érdekből több okból nehezen kivitelezhető a velem való barátkozás (mondjuk lehet, hogy a kapcsolati tőkém, úgy is mint 9 - kilenc - kazánszerelő, esetleg a k. értékes(sé vált) kazánom a motivációjuk - de ennél több nem nagyon szól mellettem).
Szóval köszönöm. Annak, akit illet, azt, hogy van.
Olyan boldog vagyok, komolyan.