az utóbbi

idő legjobb filmje. vagy az, ami a legnagyobb hatással volt rám. vagy teljesen mindegy, nézzétek meg.

prűdeknek azért nem ajánlott.

imádom

a gyereket. A nyilvánvaló káromkodásra, amit épp hallottam biciklizés közben ("de szar ez az út") végig tagadott, és nem is volt hajlandó elismételni, mit mondott, csak azt hajtogatta, hogy "azt mondtam anya, az út göröngyös". Kezdett elborulni az agyam, és mondtam, hogy hallottam, mondja meg nyugodtan, esszel kezdődik.
A gyerek hatalmas szemekkel rám nézett és tök nyugodtan belemondta az arcomba, hogy "göröngyösz".

És én nem csaptam agyon. Hát, win-win.

aztán kaptam

duguláselhárító cuccot, meg csokit, mi kéne még.



(vannak mondjuk tippjeim, például hathatna is a szer. az volna a tökéletes boldogság. ja, ja, tudom, sokat akarok.)

Valentin-napra

pedig ilyet kérek.
Valami van, a szódabikarbóna ecet kombó már nem működik* a mosdóban, tök nomád az életünk, csak a fürdőkádra korlátozódik a víznyerés. Na de most!
Éljen a romantika, éljen a duguláselhárítás.
Még mondja valaki, hogy nem vagyok vicces lány.

*bizonyos szempontból eléggé vége is van a világnak, ha már a szódabikarbóna nem képes problémákat megoldani, nem tudom, mit várhatunk még, valószínűleg nem túl sokat. de most nem akarom egy dugulásból levezetni a Schopenhaueri siralomvölgyet  pedig volna rá késztetésem.

ha sokáig

nem találkozom valakivel, akkor simán előfordul, hogy elfelejtem, honnan ismerem. Ezért nem tudom, tegeződünk, magázódunk, mit csinálunk. És akkor rettenetes találkozni, mert van olyan, hogy ezt mind be kell vallani.
Aztán, ha piacon vagyok, annyira nem nézek senkire, hogy úgy meg főleg képtelenség bárkit azonosítani.
Szóval alapból is vannak a felismeréssel problémáim, hát még, ha irreális a feladat.

Tegnap épp állok valami kincsesbánya kellős közepén a kedvenc piacomon, és rám köszön valaki, Teljes névvel, húsz centiről, amit nem lehet ignorálni. (Bár meglehetősen volna kedvem ilyenkor különben.) Visszaköszöntem és nagyon néztem, honnan az ismeretség. Nem tudok úgy nézni, hogy ne látsszon, mit nézek, ezért magyarázkodásra késztettem az ismeretlent.
Nem ismerem meg? - kérdezi. Volt óvónőm. Helyettesítő, egy évig.

Majdnem visszakérdeztem, hogy kiscsoportban-e legalább, de nem akartam bunkó lenni.

Biztosan vannak ilyen zsenik, akik mindenkit felismernek egész valahavolt életükből, de sajnos én nem. Szóval bocsánat, igazán.

legalább a gyereknek legyen esze

nincsenek mostanában könnyű napok, nem is értem, semmi nem indokolja ezt a szívást  a rengeteg felpörgött dolgot, milyen lesz az év, ha a "nyugodt" év eleje depressziós köldöknézésbe taszít?

az állandó fizikai fájdalom noha nem túl erős, de némiképp magyarázat a felfokozott idegállapotomra, amivel tegnap lekaptam a gyereket a tíz körméről. először, mert kiderült, hogy kábé egy flakonnyi tusfürdővel (az enyémmel) mosdatta le az állatait, majd mert kiderült hogy a fogselymem is játék lett (ezt csak fogszabályzósok érthetik), aztán mert pizsamában csúszkált a padlón. 

szóval ordítottam, mint a sakál  emelt hangon kértem számon, hogy mi ez már. 

persze sírt. 

hatalmas könnyekkel és tök komolyan mondta, hogy "anya, én még kicsi vagyok, ne haragudj, nem tudok minden szabályt." 

tessék, a recept, ha igazán rosszul akarja magát érezni az ember. légy tahó, és erre gyere rá egyedül. 

a facebook

azért jó, mert szól, hogy hányan rejtették el a bejegyzéseket hány napja nem írtam, és konkrétan ilyen dumát használ:  Az oldal kedvelői már 7 napja nem hallottak rólad. 
Most az van, hogy én se nagyon hallok magamról, ide-oda pingpongozzuk a gyerekkel a vírusokat egymás közt, ez a negyedik héten egyáltalán nem vicces, hanem meglehetősen ordenáré szavakkal tudnám minősíteni.
Vannak azért projektek, a lánka rövid hajat akart és farsangra készül, éjjel-nappal rajzol, meg annyit dumál, hogy esténként könyörgök neki, hogy hadd aludjak már. És akkor mindig azt mondja, hogy anya, csak még egy dolgot hadd mondjak el, és akkor rendszerint fél óra múlva már zsarolom, fenyegetem, vesztegetem a csöndért. Nem vagyok mintaanya, és mindig el is mondom neki, hogy bármilyen meghökkentő ez, embernek születtem én is. Úgyhogy se polipkarjaim nincsenek, amikor 100 dologért akar ugráltatni egyszerre, se szent nem vagyok, aki boldog mosollyal tűri a rosszalkodást/a butaságokat/hisztit, de főleg nem leszek az, aki tolerálja a zűrös ovis ügyeket. (Azért legyen lovunk/új Barbink/házunk/toronyóránk, mert a Giziéknek is van.)
Meglepő módon elfogadja ezt, és úgy tűnik, szeret is. (Mondjuk nincs választása, ha, ha, ha.)

Van az a kísérlet négy éves gyerekekkel, hogy mutatnak nekik egy darab csokit, és azt mondják: ha tudnak 20 percet várni nélkül, hogy ezt most megennék, kapnak még ugyanennyit a 20 perc elteltével. A mi kísérletünk úgy néz ki, hogy ha egy egész hétig semmilyen édességet nem eszik, kap egy jégvarázsos felsőt (amin rajta van az Olaf is, fontos kitétel).

Nos, kíváncsi vagyok. Egy nap már megvan.

a fiúk

meg a lányok már oviban is mások.
Tudtam, hogy szeptemberben, az első napon az óvónénik megkértek minden "nagyot" hogy amikor mennek valahova, fogják meg egy "kicsi" kezét, vigyázzanak rá és tanítsák.
Az én lányom párja Zalán lett. Hogy a fiatalokban ez hogy maradt meg, arra most derült fény. A múltheti szülőértekezleten Zali anyukája elmesélte, hogy előző este a fia fürdetés közben azt mondta:
"Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mi egy pár vagyunk."

Hazaérve kérdeztem a lányomat, ő hogy emlékszik a barátság kezdetére.
Napokig nem válaszolt. Tegnap viszont minden előzmény nélkül közölte:
"Mi úgy lettünk barátok a Zalival, hogy amikor szükségem volt rá, segített. És azóta barátok vagyunk."

Tessék. A romantikus találkozása a praktikussal.

egy ideje

ha akarok valamit a gyerektől, akkor nagyon gondosan megtervezem a társalgás lehetséges kimeneteleit, mert annyira aljasan lelogikáz, hogy többször felmerült bennem a tender kiírása a felnevelésére muszáj felkészülni bármire. Persze legvégső esetben még mindig mondhatom, hogy "azért, mert azt mondtam". Ezzel ugyan szintén nem lehet nála célt érni, nem is a legerősebb érvek közül való, lássuk be de addig is enyém az utolsó szó. 

Tegnap este alvás előtt megkérdezte, hogy lehet bekerülni a mesébe.

Félálomban voltam, időt akartam nyerni, visszakérdeztem, hogy érti ezt mégis.

- Anya. (Van ez a hangsúly, sajnos írásban nem tudom érzékeltetni. Van benne némi szánalom, kis lenézés, csipetnyi értetlenség, és szeretet elég halványan, mintha azt mondaná: erőltesd meg magad, menni fog.) Úgy értem, hogy benne akarok lenni.

- Hátöööö... próbáltam tovább húzni az időt - szerintem a mese az.... Kitaláció. Emberek kitalálják és megrajzolják. Egy olyan történet ami csak a fejünkben van. Meg könyvekben, Meg filmszalagon. Az nem a valóság, tudod?  (A kétségbeesés teljesen éberré tett.) - Nem lehet bekerülni. Illetve ugyanúgy kerülhetsz bele, mint aki kitalálta. Elképzeled és benne leszel. (Oké, én is tudtam, hogy nem túl egzakt magyarázat, de tőlem ennyi telt hirtelen, jó?!)

- Anya. - Mondta tök kedvesen, kicsit olyan "persze-persze" hangsúllyal. És némi motoszkálás után elaludt.

Ma reggel nagy komolyan egy újságot a kezében tartva üldögélt a kanapén, amikor bejöttem a fürdőszobából.

- Olvasok - közölte fel sem nézve. Gondolom ez kell, hogy bekerüljek a mesébe, nem?

most

már úgy néz ki, hogy magunk mögött hagyjuk lassan az összes kicseszett vírust, amiről ugyan senki sem mondta ki, mi az, mintha valami megnevezhetetlen átok lenne, de hát olyan nagyon okosak vagyunk, hogy mi aztán tudjuk, hogy ez maga a sátán az influenza volt.
vannak napok, amik úgy múltak el, hogy a láztól semmire sem emlékszem, meg voltak mindenféle más napok is - úgyhogy mostanában, amikor éjszakánként nem tudok aludni, akkor viszonylag elégedetten arra gondolok, hogy de legalább nem fáj.
na, így jött el a negyven.
a helyzet súlyosságát különben azzal is tudom érzékeltetni, hogy január 14-e óta összesen 3 (három!) kávét ittam, a harmadikat, két kortynyit ma reggel. Pörgök is egész nap.
Na. Hát most kábé ennyit tudok mondani. Meg hogy legyen már végre tavasz, nyuvadjon ki a tél.

mostanában

az a baj, hogy semmire sincs időm, viszont tele van a fejem meg a szívem mindenféle dolgokkal, amikhez pont idő kellene.
kicsit olyan, mint szülés előtt, amikor végigdolgoztam kilenc hónapot, és a végén azt hittem, van két hetem a kiírt időig, és úgy terveztem, én azalatt egyrészt kialszom magam, másrészt felkészülök arra, hogy anya leszek. aztán hirtelen szülnöm kellett mert később nem értek rám és akkor ott sírdogáltam, hogy én erre nem voltam felkészülve, és mindenki hülyének nézett, ami részükről teljesen jogos volt, csak nem tudták az előzményeket.
és most is azt hittem, mire 40 leszek, már mindent fogok tudni magamról meg a jövőmről meg a céljaimról, de valahogy pont elment ez az utolsó 5, 1 év idő, amikor ezeket pontosíthattam volna.

három hete hozzám egyébként is a kazánszerelők járnak haza, most mire emlékezzek mondjuk meleg az továbbra sincs, de a mai, a Zsolti azt mondta, én csak ne idegeskedjek, amíg őt látom, hát megígértem neki ezt, hitem az nagyon van, állítólag az hegyeket is mozgat, hátha meleget is csinál, sose lehet tudni.

szóval maradt néhány napom felkészülni a hátralévő életemre, és most erőnek erejével átgondolom, mit csináltam meg mondjuk az utolsó fél évben, amik, tegyük fel, nem voltak nagy dolgok, de túlestem rajta, mielőtt 40 lettem. Hoztak, vagy vittek valamit. Így vagy úgy, fontosak voltak.

Főztem fügelekvárt. FÜGÉT!
Randiztam egy Ádámmal. ÁDÁMMAL!
Ébren töltöttem nyáron egy egész éjszakát.
Elfogadtam, hogy barátságok is véget érhetnek.
Fogadtam el segítséget. (nehezen)
Kértem bocsánatot. (könnyen)
Küzdök azért, ami fontos.

Jó, hát nem túl vastag.

De most nem tudom egyenként elmesélni, késő van.

a Kisgyerek

az előbb odament a hűtőhöz, és töltött magának tejet. És vissza is tette a helyére. 

Én meg leesett állal néztem, hogy öregem, mindjárt érettségizik még csak most született, aztán már ilyeneket tud. nem lehet ezt idegekkel bírni. 

Csomószor van az, hogy direkt elmagyaráztatok vele különféle dolgokat, de legtöbbször csőbe húz a beste kölke, és kegyetlenül lelogikáz. A véleményét már nem is kérem ki, hanem áttértünk a tényközlő kommunikációra, a nagyon okos gyerekeknek különösen kellenek a határok, erről a megfigyelésemről egyszer még elméletet neveznek el, de ha már elnevezték, akkor szólhattatok volna korábban. 

Ma például gyenge voltam, kapott egy nyalókát, de megegyeztünk, hogy nem fogja elrágni a végén. 

Természetesen már rágta, amikor észrevettem, és elborult az agyam, hogy ennyit az igazmondásról. Erre ő: 

- De anya. Fázott a kezem, nyalókázni meg sokáig tart. Muszáj volt felgyorsítani, ezt igazán megértheted. 

Az a baj különben, hogy ha erről a gyerekről van szó, én sajnos mindent megértek, de egy anya ne legyen megértő. Ez még egy fontos gyereknevelési elv, persze erre is egyedül kellett rájönnöm, az élet kegyetlen. 

velem

igazán nem könnyű, én aztán tudom ezt. (Bizonyos szempontból mondjuk igen, de ami nem azokat a szempontokat illeti, és szerepelnek benne a humorral összefüggő dolgok, azt nagyon kevesen képesek megugrani.)
Maradjunk tehát annyiban, hogy aki megnevettet, kérdés nélkül a barátom.

Naés.

Amikor legutoljára azon kattogtam látványosan, hogy nem kaptam virágot, és nyilvánvalóan olyan állapotban voltam, hogy ha lett volna virág, akkor is belekötöttem volna az élő fába IS, akkor kaptam egy ibolyás csokit. Hogy olyan gyorsan kiakadtam, hogy még nem is volt idő arra, hogy megkapjam ezt. Egyébként meg egyem nyugodtan, nem is hizlal, hisz tulajdonképpen virágot eszek.

Csodálatos fordulata ez az életnek, csak ezt akartam mondani, hogy ilyeneket (ki)talál nekem.

Ibolyás csoki! Hah! Új távlatok! Új év! Új fiúk!

hogy kell

gyíknak* lenni, azt mesélem most el. 

Évek óta bosszant, hogy a a lépcsőházban a lakásom előtt dohányoznak azok, akik a saját lakásukat óvják a füsttől. Ez egy elég szerencsétlen helyzet, mert kedvelem is őket, meg vitát se akarok, ugyanakkor a büdöset sem bírom. Így harcom meglehetősen egyoldalú: úgy csinálom, hogy nem is tudják, mennyire kikészít a bűz. 

Mostanra viszont egyre többször durran el az agyam azon, hogy bejön ez a szag, de többnyire vagy lehiggadok, mire elindulnék megbeszélni ezt, vagy nincs rajtam elég ruha és lusta vagyok öltözni, vagy mire kiérek, befejezik a hadműveletet. 

Ma volt az, amikor elszánt is voltam, meg felöltözött is amikor megéreztem A Szagot, és rohanvást fel is téptem a bejárati ajtót. Nyitottam a számat szólásra, de a szomszéd megelőzött. 

Bájos mosollyal boldog új évet kívánt és becsukta az ajtót. 

Én meg ott maradtam a szólásra nyílt számmal. 

Úgyhogy nem nagyon tudtam jobbat, becsuktam. 

És most egy kicsit puffogok. Addig is, míg eljön az én időm, rászokom a dohányzásra sokat olvasok az asszertív kommunikációról, hogy addigra meg nehogy ne tudjak érvelni az érdekeim mellett. 

Jajj, de kurva bonyolult a világ, komolyan mondom már. 

* én vagyok a gyík, mielőtt megint téves értelmezések születnek. Itt jegyezném meg azt is, hogy nem a pasim a kazánszerelő. 

mentális

és alkotói válságban vagyok/vagy a hülyeségnek a termékeny fokán, még nem egyértelmű. Az elmúlt egy hónapban kétszer derült ki valamiről, aminek létezésében sziklaszilárdan (hivatkozási alap gyanánt egyébként) hittem, hogy nincs.
Hogy nem létezik.
Az egyik egy dráma volt, amire egy cikkben hivatkozni akartam, ezért egy hónapnyi aktív kutatás után végül nem átallottam egyetemi tanáromhoz fordulni, mondja már meg, mi az. A másik meg egy klasszis írónő az életemet meghatározó teóriája, amire minden szerelembe eséskor és helyette hivatkozom. Hogy de hát nekem olyan kell. Én anélkül sehová, Én anélkül semmit, senkivel.

És nincs.

Se egyik, se másik.

Bolhaszar az emberiségnek, tudom, de nekem a fél életem ezek bűvkörében telt el. Úgyhogy most megírom AZT a drámát, meg közzéteszem azt a tézist, amiről azt hittem, már fel van találva.

Legalább vannak céljaim.

Bár elég idegesítő, hogy mi lehet még az álomszép egyetemista koromban, amiről még ugyanígy ki fog derülni, hogy fikció. Jó, nem.
Kevés dologban hittem mindigis.
De azok legalább ilyenek voltak.