A lányom

egyértelmű (kérlelhetetlen) kommunikációjáról már volt szó. Két napja foglalkoztat egy újabb helyzet, mert nem tudom, hova tartunk ezzel. Hogy a gyerekek tényleg ennyire profik és tűpontosan fejezik ki magukat minden esetben, de később elmúlik/változik, vagy hogy van ez. 

Hajnali négy. Épp felébredtem valamiért, félig még álomban, de egyébként abszolút magamnál, érzékelve minden külső körülményt, hallom, hogy a gyerekem minden bevezető, köszönés, megszólítás nélkül annyit mond a saját szobájában: "szomjasan nem fogok elaludni."

Annál rosszabb verziót, mint hogy ne aludjon hajnalban, nem nagyon tudok elképzelni, úgyhogy gondolkodás nélkül indultam le az emeletről vízért (mert ha gondolkodtam volna, eszembe jut, hogy a polcán is volt - de ez mellékszál), és már közben elkezdett kattogni az agyam rajta, hogy ez mi. Nem kér, nem magyarázkodik. Üzenete egyértelmű. A fenyegetésben kulcsszó a nyomorult anyjának az alvásmegvonás. És eléri a célját. Próbálkozom magammal persze, hogy ez csak azért alakult így, mert hajnal volt, nappal tényleg kevéssé hagyom ezeket a zsengéket szárba szökkenni, stb. de azért el kell ismerni, hogy négy éves létére meglehetősen profin nyomja az én-üzeneteit. Minden esetben pontos leírást ad az állapotáról, az érzéseiről. A történeteiben külön szál, hogy éppen akkor ki hogy érezte magát (de főleg ő). Nagyon sok, számomra meglepő kifejezést használ, rengetegszer visszakérdezek, hogy ezt hol tanulta. (Amivel rendszerint sikeresen beégetem magam, mert közli, hogy az X. mesében volt, amit én olvastam. De nyilván annak más források is.) 

Szinte mindig közli, hogy érzi magát. "Anya, nagyon szomorú vagyok." "Most olyan boldog vagyok!" Gyakran mondja, hogy szeret, de ilyen előzményeket követően - sajnos, abszolút sajnos - azonnal elkezdek gyanakodni, hogy ez valaminek az előzménye. Nem akarom persze túlagyalni ezeket a dolgokat, de azért állati érdekes. Sokat tanulok tőle, magamról is.