vannak

egészen misztikus, megmagyarázhatatlan és gyönyörű dolgok. 

Amikor vártuk Johannát (és már tudtuk, hogy kislány, de még sokáig azt hittem, Olgának fogjuk hívni) soha nem neveztem a nevén. Ha beszéltem róla, vagy hozzá, Kisgyereknek hívtam, nem is tudom, miért. Olyan távoli dolog volt az egész anyaság, és olyan hihetetlen, hogy gyerekem fog születni. Egyrészt már 35 voltam, másrészt meg olyan bazi sokat vártam rá, az utolsó pillanatig nem mertem ezt az egészet elhinni. Erről ma már viszonylag könnyen beszélek, és nagyvonalúan gondolok rá, de volt bennem egy olyan félelem egészen mélyen, hogy ez az egész nem is lehet igaz. 

(Ezzel a kisgyerekezéssel különben teljesen kikészítettem az anyukámat. A nagymama hallatlanul fel tudta magát ezen húzni, hogy miért nem beszélek róla rendesen. Ma sem értem, ebben mi a nem rendes.)

Amióta megszületett, soha nem hívtam kisgyereknek. Se előtte, se mások előtt. Mindenféleképpen hívom, komolyan, de így nem. Nincs oka, egyszerűen nem. 

A lányom, talán már meséltem, nagyon pontosan kommunikál. Beszél az érzéseiről, hogy mit csinál, hogy mit fog, hogy mit gondol. Amikor vitáink vannak, azokat is elemzi, hogy nekem hogy kéne viselkednem. (Hogy neki hogy kéne, azzal könnyedebb.) 

Mostanában számtalanszor előfordult, hogy rendreutasított. "Anya, neked azt kéne mondanod, hogy Kisgyerekem, ne csináld ezt!" 

Ma is. És hát ez olyan érdekes.