Kösz, Élet!

Két hónap (74 nap) múlva 40 leszek, ami egyrészt kit érdekel, másrészt viszont azért mégiscsak megfontolandó hogyan tovább, ha már nem tudjuk, van-e még annyi, mint amennyi elmúlt.

Bárhogy legyen is, eddigre már tudjuk, amit tudunk.  

Én például az életem  minden pillanatában tudom,hogy fel kell nevelnem még azt a gyereket, aki mégiscsak az életem legnagyobb ajándéka, nem csak mert illik így gondolni és ezt mondani. Hogy mindenestől megérte várni azt a sok-sok évet, amíg nem jött, és minden, ami elromlott és fájt és nehéz, az is megéri, mert semmi másnak nem volna számomra értelme se sok, se kevés nélküle.

Tudom ugyanis, hogy én szarok a karrierre. Az elmúlt 20 évben ez pontosan kiderült, még akkor is, ha 4-5 évente muszáj munkahelyet váltanom, mert nem bírok egy helyben maradni. Nem a helynek a hibája, és senkinek sem a hibája. Ilyen vagyok, kész, ez ennyi.

Hát, mostanra már nem csak tudjuk, be is ismerjük, ez se volt kicsi harc.

Aztán tudom, hogy hibáznom is lehet. Miért ne lehetne, te jó Isten, de miért kellett ehhez is ennyi idő.

Tudom, hogy nem az vagyok, amit mások gondolnak rólam. Gondolnak, amit akarnak, övék a dicsőség, övék a küzdelem. Próbálok úgy élni, és csak azzal foglalkozni, ami öröm, és nem tölteni az időt baromságokkal.

Nincs ugyanis olyan sok belőle, hogy beleférjenek ilyen menetek, hát már ezt is tudom.

Úgyhogy a fizikai jellegű dolgokból is elég, ha van, amennyi kell. Ezt is tanulom minden nap.

De elmondhatatlan bennem a hála a meglévő kincseimért.

Örülök mindenemnek, amim és akim csak van. Még azoknak is, akiknek nem szokás. Tanulok tőlük is.

Kösz, Élet!