kábé az a jó, hogy vége van, komolyan, nem tudok még egy ennyire kritikán alulit mondani, pedig nagy a merítés. Az egész hétre rányomta a bélyegét ez az ovi-saga, tegnap estére már totál kicsinált, hogy láttam, hogy a gyerek mennyire elfáradt ettől a helyzettől. Előtte nap volt az, hogy az egyik anyuka (igazán) jófejségből - látva, hogy a gyerekem a földön pörög ordítva - megnyugtatott, hogy "meg kell várni, amíg elmúlik, még nagyon fejletlen az idegrendszere". Mondtam, hogy konkrétan két napja várok, egyébként pedig esküszöm, úgy érzem, hogy az én idegrendszerem is fejletlen felkészületlen a maratoni hisztikkel kapcsolatban, de nem volt barátkozós kedvében, vagy teljesen más a humorunk, ezért halálkomolyan annyit mondott: "de te ezt nem mondhatod, te vagy a felnőtt." Hátööö. Igen. Szóval nem viccelek, a gyerekem minden nem oviban és nem alvással töltött időben ordított. Szoktam ezzel vicceskedni, hogy a szomszédok majd kihívják a gyerekvédelmet, de ezúttal ez nem vicceskedés volt, hanem konkrét vészhelyzet.
Egyszerűen bármit mondtam, bármit csináltam, nem reagált. Üvöltött. Hibáztatott. Semmi nem volt jó. Mindenbe belekötött.
Szörnyű, infernális, borzasztó, kétségbeejtő, félelmetes, rettenetes.
Nem, nincsenek is erre szavak.
Sose tudjuk meg, hogy az egész ármányban konkrétan mekkora szerepe volt egyébként a kis főnöklánynak, ld. kettővel-hárommal ezelőtti történet, de gyakran előkerült mindenféle faramuci kontextusban, hogy "kicsavarta a kezemet", "bántott", "azt mondta, buta vagyok", ilyesmi.
Sok ilyesmi.
Nem volt feltett szándékom, hogy elővegyem a kiscsajt, ha nem muszáj, én nem vitatkozom hatévesekkel, portásokkal és buszsofőrökkel, de ma véletlenül (VÉLETLENÜL! Kösz, Élet!) egyszerre érkeztünk az inkriminált lányka édesapjával. Először még engedtem futni diszkréten megkérdeztem a saját lányomat, óhajtja-e, hogy megbeszéljük ezt a hetet mi felnőttek. Mondta, hogy neeeeem. Már kijöttünk az oviból, amikor szóba került, hogy hát tulajdonképpen azért nem kellett beszélnem az apukával, mert a Janka mérges lesz.
Jajj de eldurrant az agyam, jobb voltam, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Na, mondok, ennek fele se tréfa, akkor mégis megejtjük ezt a randevút. A gyerek maradt s ház előtt, a Télapó itt van című klasszikus hangos éneklésével bátorította magát, én meg húztam vissza tetten ott érni az apukát.
Az odavezető úton különben megfordult a fejemben, hogy inkább csak majd úgy csinálok, mintha beszéltem volna, kinek kell a balhé, de aztán idegből döntöttem úgy, hogy 1. végülis a gyerekről van szó meg a napjairól 2. megígértem 3. az egyenes út állítólag rövidebb, és ezek után ajánlom is hogy az legyen 4. rohadt messze van az év vége, addig még mennyit lehet bántani napi sok órában a kicsiket, na ne.
Hát így történt, hogy mégis odapenderültem Az Apuka elé, definiáltam magam, mint a lányom anyja, de kizökkentett, mondta, hogy ismer. Máskor ilyenkor ezzel kapcsolatban ha érzek valamit, az sokféle, de most nem hiányzott semmi érzés, mert minden csak a tárgyamtól térített el, ami pedig most az volt, hogy oldjuk meg ezt az ügyet kurva gyorsan okosan, fájdalommentesen.
A kis kitérő után már nem tudtam olyan gördülékeny és tűzrőlpattant lenni, amelyet pedig ízlésem szerint megkívánt volna ez a vérmes helyzet, de azért vázoltam a tényállást hajlevágásostól, bántásostól, hangot adva közben a konzervatív nézeteimnek, miszerint nézd Öreg én tudom, hogy a lányom szövegéből is gyököt kell vonni, de attól még egész héten hiszti volt, aminek szerintem oka van. És nekem ez nem tetszik.
Apuka tárgyilagosan közölte, hogy tud a hajlevágásról, mert a lánya elmesélte, hogy ez milyen dolog volt már, ő mondta is a lányomnak, hogy ILYET NEM SZABAD.
Nem röhögtem fel a sztori hallatán.
Mivel nem készültem mindenféle verziókkal ,meg tárgyalási és sarokbaszorítási technikákkal az összes lehetséges válaszra, ezért fel sem merült bennem, hogy majd még én fogok védekezni álló heti hiszti után. Meg untam is. Konfliktuskerülő vagyok, általában az a szempontom, hogy nyugi legyen és akkor boldogság van.
Úgyhogy mondtam, hogy akkor menjünk inni sose fogjuk megtudni, mi volt pontosan, de akkor sem látom elképzelhetőnek, hogy zörög a haraszt szél nélkül (oké, nem így mondtam, de értsetek meg, ez a 19 nap egymás után, amelyen dolgoztam), úgyhogy légyszilégyszi beszéljenek erről otthon. Hogy nem bántjuk a kisebbeket. Meg ilyenek.
Ígéretet tett.
Én kezemben a zsiráfos kispárnával, kissé elkenődött szempillaspirállal (mert nem volt kedvem megigazítani munka után, gondoltam oviba így is jó leszek) próbáltam méltóságteljesen távozni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült.
Mindegy, a gyereknek beszámoltam róla, hogy az anyja úrinő mindent megoldottam, beszéltem és elsimítottam és legyen nyugodt, az ovi jó hely.
Legközelebb oviba se megyek tramplin, sose tudhatja az ember, mikor kell ügyeletes jogvédőnek lenni. De inkább ne kelljen, én ezt nem élvezem, köszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése