beszélgettünk az egyik kolléganőmmel az egyetemi éveinkről, amikor még annyi mindent megcsináltunk, amin most már csak elnézően röhögünk. például simán felültünk mindenféle fiúk biciklijére, akik felajánlották, hogy hazavisznek.
ez speciel különbözőképpen, de mindkettőnkkel megtörtént.
őt éjszaka, buli után, engem kb. 10 évvel korábban, fényes nappal a kollégiumtól a POTE-ig vitt az akkor még ismeretlen fiú.
Nem tudom ezt megmagyarázni különben, megkérdezte, hogy elvigyen-e, és annyira lehetetlen nagy hülyeségnek tűnt, hogy igent mondtam. És nem volt hova ülni, csak a kormányra. Meleg tavasz volt, vagy már nyár? csak arra emlékszem, hogy a lenge ruhát könnyedén fújta a szél, és olyanok voltunk, mint egy francia film. Nagyon béna volt az egész, de bájos, és nagyokat nevettünk, szívből igazán.
Ő volt a Csabi.
Később sokat beszélgettünk, és mindig mondta, hogy én vagyok álmai nője. És mindig jól szórakoztunk ezen, mert akkor már az Évával élt. Aki az élete nője, mondta róla mindig szomorú mosollyal.
Az ember pedig, nyilvánvalóan az életet választja, nem az álmokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése