vérzik

 a szívem.
Esküszöm nem számoltam azzal, hogy a kora gyermek-, és szülőkor ekkora melegágya a traumáknak. Persze, mondhatjátok, hogy gyengék az idegeim, meg hogy ez csak engem visel meg, a gyerek rá se ránt, de hát akkor is, kezdek horizontot veszteni, hogy akkor ez most tényleg normális-e. Mert szerintem ugyan nem, de ha a világ szerint mégis, akkor ... hát... ööööö.
Majd felhívom a pszichológus barátnőmet, adjon időpontot. 

A tegnapi eset után néhányszor nem sokszor, csak minden levegővételnél próbáltam tudatosítani a gyerekben, hogy a Janka senki nem tényező, tehát bármit mond, hogy meg kell csinálni, azt NEM KELL megcsinálni. Sőt, az óvónénin kívül BÁRKI BÁRMIT mond, azzal ugyanez a helyzet.

Ma reggel az óvoda felé mentünk, amikor idejét éreztem az ismétlésnek, és a gyerek előhúzta az aduászt. Anya, ha azt mondják, hogy öleljem meg őket, akkor se öleljem meg őket?

Kissé olvadásnak indultam, és kisimult arccal mondtam, beleérve a békébe, meg a lelki megtisztulásba, hogy deeeee, megölelni meg lehet őket.

És akkor:
- De anya, akkor meg ellöknek.

Nem akarok drámázni, de ekkora szemétségre  gonoszságra egyszerűen nem voltam felkészülve. Óvodás nagycsoportosok így alázzák tanítják a kicsiket. Ez a szocializáció. Hogy a nagylányok összeállnak bandázni, és megmutatják, hogy ... kik ők.

Nagyon, nagyon szomorú vagyok.

(Ünnepelni jöttem egyébként eredetileg, tegnap véletlenül feltűnt a blog oldalán, hogy éppen egy hónappal ezelőtt, október 23-án írtam először erre a felületre.
Ebben a pillanatban 3700 fölött van a számláló, és ahhoz képest, hogy ez igazán egy hobbiblog, nagyon megtisztelő, hogy ennyi érdeklődő és/vagy olvasó jött ide, köszi, köszi, puszi, puszi)