nem tudok

betelni a gyerekemmel. 

(remélem, a szomszédok, akik gyakran hallanak engem nevelni és sokszor megfordul ettől a fejükben a gondolat, hogy szövetségre lépnek a gyermekvédelemmel, nem olvasnak.) 

((de az átlagon felül okos gyerekem, hogy nekem is jusson valami kín az életben, átlagon felüli viszonyt ápol a saját hisztijével, szóval aki nem ért meg engem, és nincs is benne etekintetben sem hit, sem jószándék, az jöjjön, és kölcsönadom számára kissé a bébit. és számolom a perce napokat, mikor hozza vissza.))

szóval az van, hogy ez a leány (jó, jó, tudom, mindegyik) olyan világot teremt körénk, amiben van kedvem élni. elöljáróban szívesen elmesélem, hogy kb 12 éves koromra kiolvastam a fél irodalmat (igen, igen, pont olyan szociális gyerek voltam, mint amilyennek ebből tűnök) és a meséktől kifejezetten levert a víz. (az illusztrációktól is, de a meséktől főleg.) konkrétan nem bírtam elviselni, hogy miért néznek hülyének a felnőttek. úgyhogy én máig fenntartással nézek a mesékre, hogy oké, oké, ugorjunk, mi van még. egyszerűen nem volt indokolt soha a létük, gondolom van ilyen. 

a gyerekem viszont mindent, de mindent megszemélyesít. hosszan beszélget a játékaival, elnézést kér a wc-szűkítőtől, ha leugrik róla váratlanul, ilyenek. és ezt  tök komolyan csinálja, mert amúgy van, amivel viccel. 

és ezekből az élővé tételekből már számtalan sztorink van. a legfrissebbet ma délután gyűjtöttem be. 

épp vártunk a taxira (az évi egyszeri halaszthatatlan alkalom, amikor az amatőr anya sajnos idejekorán elszólja magát, hogy a városban koncertezik az imádott banda, így aztán akkor is menni kell, amikor hóvihar van) - és mivel rossz oldalra sikerült megbeszélni a diszpécserrel, kicsit álltunk a kavargó szélben. 

a gyerek talált valami reklámújságot a kosárban és két ujjal tartotta. 

néztem, mit csinál, de azért már a torkomban volt az indulat, hogy leállítsam az újabb értelmetlennek tűnő időtöltést. 

nyilván nem hagyta abba magától, úgyhogy megkérdeztem, mégis mi a frászt csinál. 

- anya! etetem a szelet, nem látod? 

.

oké, ezt pont nem láttam. de nagyon elszégyelltem magam, hogy semmi érzékem az élethez. nevettem, és kérdeztem, éhes-e. 

az én gyerekem végtelen türelemmel, ahogy a kicsit szánalmas elmékre néz az ember, közölte, hogy persze. azért fúj. még ezt sem tudom?! 

basszki. semmit sem tudok a világról.