olyan

csodálatos napjaim vannak mostanában, már kilenc körül két nembőgésen vagyok túl átlagosan, hát mit mondhatnék. 

Ma reggel újítottam, már nyolcra elértem a holt csúcspontot. 

Az úgy volt, nem tudom, mond-e valakinek valamit, a "fotózás az óvodában" program. 

Vagy legalább csak el tudjátok-e képzelni. 

Az örüljön, aki nem tudja és fogalma sincs. 

Az én gyerekemnek különféle korszakai vannak az öltözködésben. Volt az állatos, az iratos, az állatos-iratos. Most megint az állatosnál tartunk. Vagy legalábbis ma reggel ott tartottunk, hogy Hello Kitty-s pólóban megy a gyerek A Karácsonyi Fotózásra. Mert értsd meg anya, az óvónéni azt mondta, hogy a kedvenc ruhámban kell menni. Nem Babám, az óvónéni azt mondta, hogy csinosban kell menni. Nem anya, olyanban, amiben a legjobban érzem magam. 

Oké bazmeg, legyen a Hello Kitty, de akkor én mondom meg, melyik szoknya. Jó, anya. 

Ez tegnap este volt, ma reggelre kitalálta, hogy az a szoknya nem jó, hanem ...a legócskább. És térden állva, sírva könyörögtem, hogy légyszi, csak azt ne, nézd, itt van 15 másik... de nyilván akkor is. Figyelj Anya, ez gyönyörű rózsaszín, hát miért nem szép ez? 

Mondom például azért, mert nem illik a Hello Kitty-s pólóhoz, és vacak a gumija is a derekán. 

Hát de anya, rózsaszín!

Oké. Kerestem egy színben viszonylag passzoló harisnyát - amivel nem állítom, hogy sokat tompítottam a lelencgyerek-kinézeten- de nézzük bennem a jó szándékot. A szettet sikerült megkoronázni egy kicsit viseltes (de anya, rózsaszín csíkos!) vászoncipővel, úgyhogy hát ennyit mondhatunk el majd a karácsonyi, kiscsoportos fotókról. Hogy ilyen szegények vagányak és jóízlésűek kényelmesek voltunk 2016. 46. hetében.