már van fogalma, tapasztalja, hogy mindenhol mindenért fizetünk, ha nyűgös, hogy dolgozom, elmondom neki, hogy amit a munkámért kapok, abból veszünk dolgokat, magától kéri, hogy kapcsoljam le a fürdőszobában a villanyt, ha nem vagyunk ott, ne fogyjon az áram, szóval egészen elbizakodottan azt gondoltam, hogy ez a témakör is lassan kipipálható. Tegnap este viszont találkozott egy történettel, miszerint egy nagyon szegény kislánynak gyűjteni kell ajándékokat, mert a kislány nagyon szegény, semmije sincs. Szülei sem. Na. Ez a remek felütés aztán bearanyozta az esténket. (Nem.) Egész este azon morfondírozott, hogy az hogy lehet, hogy valaki annyira szegény.
De akkor alvósállata sincs? De egy plüssállata csak van, nem, anya?! De miért nincs neki anyukája? Se apukája? Nagymamája sincs? De anya, hogy lehet, hogy senkije sincs? De ha valahol van (gyermekotthon), akkor ott adnak neki alvósállatot, nem? Akkor nem szegény, nem?
Éreztem, hogy ebből baj lesz, fogalmam sincs a történetbeli kislány valós helyzetéről, hogy hova tűntek a szülei, de esküszöm, hétfőn este nyolckor -2 fokban hazafelé húzva magam után egy elképedt kiscsoportost még mindig az tűnt a legegyszerűbbnek, ha azt mondom, már nem élnek. Hova szoktak egyébként tűnni az anyák, de komolyan?! Na jó, a gyerek ezen a ponton ezen még túllépett, eléggé lekötötte a tény, hogy van a világon olyan gyerek, aki nem kaphat meg minden édességet és minden játékot. Mire hazaértünk, előrukkolt a megoldással: ő odaadja a Teofil névre keresztelt maciját, mégiscsak tűrhetetlen, hogy gyerekek alvósállat nélkül éljenek a világban! Mire aludni mentünk, már a kenguruja sorsáról is döntött: megy Teóval, ne féljen Teó egyedül.
Az ágyból még hosszan kérdezgetett.
És egyre szomorúbb lett.
És aztán hallottam, hogy sír.
Bementem, megkérdezni, mi a baj. Guggoltam az ágya mellett, simogattam, és nyugtattam, hogy ....
....Ha nem akarja, nem kell elbúcsúzni Teótól meg a Kengurutól. Szép és önzetlen dolog volna, ha odaadná a kislánynak, de ha nem tud megválni a plüssöktől, nem kell. Majd veszünk valamit a kislánynak.
A könnyes égszínkék szemével nézve aztán azt bírta kérdezni az égedelem gyerekem:
- Anya, de akkor nekem is veszünk valamit?
Na jó, mondom, még csak négy éves. Ha ezen túl leszünk, magamnak is veszek valamit.
Rendeztem a sorokat, mondtam, hogy nagyon szeretem, és ő nem kerül otthonba, de igazán megígérem, igazánigazánigazán.
Még nem ért le a fejem a párnámra, amikor felsírt:
- Anya, én is meg fogok halni?!
- 100?
- 100.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése