amikor

megláttam a bolhapiacon, rögtön tudtam, mire való, és rögtön azon gondolkoztam, én mire tudnám használni. Mert hát ki az a hülye, aki használ szalvétatartót? Nem, nem azt, amibe össze kell hajtogatni egyenként, hanem ami konkrét csomagok esztétikus tárolására való, a tetején lefogó karral. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam, de a végtelenül egyszerű felfogásom, a praktikummal és funkcionalitással kezdődő fontossági sorrendem nem tűrhet csak valami önmagáért szépet. Értem én, hogy van funkciója, szalvétatartó, de hát az mekkora fölösleges dolog már? A szalvéták azok csak úgy vannak, a fiókban vagy a hajtogatott-tartóban, vagy a kredencen, vagy mit tudom én. De kinek van annyi helye egyáltalán a konyhájában, hogy ilyen nagy cuccokat kirakjon? Ilyen nagy és hiábavaló cuccokat, gondoltam szomorúan, és közben lázasan kerestem a megoldást, mit lehet egy ilyenbe tenni. Ha leveszem a kart, talán kozmetikumokat. Leveleket. Hát valamit biztos, kezdett sóhajtozni a lelki szám, és mivel a gyermek ott türelmetlenkedett, kifizettem érte a kerek ötszáz forintot, azzal a szintén lelki felkiáltással, hogy basszus, inkább azt bánom meg, hogy megvettem, mint évekig keresgessek majd egy hasonló szart   tárgyat. Ennyire ugyanis már pontosan ismerem a fajtámat. És akkor hazahoztuk a zsákmányt, és kicsit sok mindenre kellett figyelni egyszerre, szóval el is felejtettem azon agyalni, hogy miként keresek a fontosságot és a hasznosságot igazoló, valamirevaló funkciót az új darabnak, de amikor szeretettel megpucolgattam, magától értetődően került bele egy egész zacskó szalvéta. A konyhaablakból, ahol kettő megbontott és egy új zacskó is hányódott. Csak úgy. És az egész pakk felkerült a mikró tetejére, ahova egyébként, esküszöm, semmi mást nem lehet tenni.

Úgyhogy kénytelen vagyok belátni, hogy nekem pont erre volt szükségem.

És kicsit elgondolkodtam, nem pont így van-e néhány másik dologgal is. 

Hogy esetleg az élet néha jobban tudja. 

Nem biztos, de talán. Olykor. Előfordul-hat.